Szia Malena!

Talán paradoxnak tűnik, de egyetértek azzal, hogy nagyon komoly értékrendbeli válság van. Csak - ha reálisan nézzük - ez az értékrendbeli válság megvan az egész európai - észak-amerikai társadalomban. Ezért nem gondolom, hogy Magyarország rosszabb hely lenne harmonikus életre, mint mondjuk Svédország vagy az USA. (Közeli hozzátartozóm éveket töltött Svédországban, de vannak rokonyok az USA-ban is, Angliában is stb. stb.).

Személyesen azt gondolom, és ez érinti a w. iskolákat is, hogy meg kell teremtenünk (a lehetőségekhez képest) azt a mikroklímát a kölkeinknek (és magunknak), ahol a nekünk fontos értékrend szerint tudunk élni. El kell döntenünk (és ez nagyon nehéz döntés), hogy a karrier-típusú érvényesülés mennyire fontos nekünk, és mennyire állítjuk a gyerek elé követendő vagy elvetendő célként.

Én kicsit álságosnak érzem itt a waldorf topikban is a kétfrontos harcot: egyrészt annak bizonygatását, hogy a w. suli bizonyos - a köznapi világgal sokban ellentétes - értékrendet képvisel és mégis baromira felkészít a karrierre. Szerintem ez a fából vaskarika tipikus esete. Hasonlattal élve: aki szerzetesnek megy, az lemond a szexről más értékek kedvéért. Szerintem lehet boldog (bár nem próbáltam :-)). De azt mondani, hogy olyan szerzetesrendet csinálunk, ahol nincs szex, mert a más értékek fontosabbak, de mindenki baromira kielégül szexuálisan is... ????

...az életben már kvára nem a legjobb képességek és végzettségek számítanak, hanem vmi olyan tudás, amire inkább nem lennék büszke. abszolút azt látom, hogy a középszer + ez a bizonyos tudás (talán érvényesülési képességnek nevezném finoman) az egyetlen nyerő kombináció, a magasabb szintű tudás és alacsonyabb nyomulási képesség már kifejezetten hátrány.

Az élet már csak ilyen, nem a mi magasztos elveink szerint működik. Jelzem szvsz soha nem is a szerint működött. Amit el lehet dönteni, hogy mit mennyire tartok fontosnak. Ami viszont mindenképpen lényeges, ha szerintem az otthoni zenélés a fontos, akkor ne az autó márkáján mérjem a boldogságot. Se a magamét, se a kölkömét. Akkor örvendezzek minden jól együtt átzenélt estének, és sz@rjak arra, hogy a szomszédnak jobb a kocsija.

Szerintem az alapbaj, amivel mesterségesen boldogtalanná tesszük magunkat, hogy valójában nem hiszünk a saját értékrendünkben. Fennen hirdetjük, hogy az a fontos, hogy kreatív legyek/legyen, művészeteket élvezzek/élvezzen, ne legyek/legyen hajtós, stresszes... majd hápogunk, hogy nem keres annyit, nem neki tapsol a társadalom, nem a Rózsadombon lesz lakása stb. stb.

Könyörgöm: nem ezért szálltunk harcba!

Bocs, de muszáj ideidéznem egy szvsz nagyon fontos mondatot az Újszövetségből:

"Boldog, akinek nem kell elítélni önmagát abban, ami felől döntött. " (Pál levele a Rómaiakhoz, 14. rész)

Vagy a Károli fordításban ugyanez:

"Boldog, a ki nem kárhoztatja magát abban, a mit helyesel."


halihó