Nagyon tetszik ez a vers, szeretem..., prózának indul szinte.

 

Régi márciusok

 

a cím rögtön megteremti a hangulatot... 

 

A villamosmegállóban, szikrázó

napsütésben álltam ma reggel.

Arcomat a nap felé fordítva,

lehunyt szemmel áldoztam

napistennek...

 

...milyen jó hangulatú, friss pesti március ez, s ugyanakkor hogy kijelzi a határokat (kinek lehet régi a március, villamosmegálló, napsütés, lehúnyt szemek, pogány áldozat...)

                         mikor egy hangot

hallottam fülem mellett: 

 

...ismételt utalás arra, h csukva a szem, s egy újabb érzék bevonódik.

 

                                       látom, kedves,

napozik...fordítsa tenyerét a Nap

felé!

 

...szellemes, hogy tovább hangsúlyozod a látást, hioszen az öregúr lát, Te meg hallasz... :), és hogy teljes legyen az érzékek bevonása: nem elég, ha érzed a Nap hőjét, tapintsd is ki a kezeddel: REMEK!

 

Meglepődve engedelmeskedtem...

 

...az érzékekből a tudat szférájába lépsz: akarsz engedelmeskedni.

 

majd felnézve egy mesebeli, valószerűtlen

öregurat pillantottam meg.

 

...most látsz ismét, azonban a látvány "mesebeli, valószerűtlen" - ez már majdnem posztmodern ellentét: addig érezted a világot a maga valóságában, mikor felnyitod a szemed, akkor meg a látványt nem tudod/akarod dekódolni, és mesebelinek nevezed... szép.

 

 

                                         Láttam, folytak

a könnyei, - mondta-  lehunyt pillái alól.

Majd a nap feltölti energiával, ha a kezét

így tartja, és könnyeit elapasztja...

ne feledje, felfelé a tenyerét, mutatóujját

eltartva... szólt,

 

...mi is lenne ez...? Jóga-ászana? Liturgikus kéztartás az istnek felé? És ki az, akai ilyenekkel egy villamosmegállóban megszólíthat egy asszonyt? És még a "terápiás tanácsba" belerak egy mélyre pillantó, segítő tanácsot is..? Ki ő...

                       

                            s már ott sem volt,

 

...aki csak így eltűnik...

 

 

                                                          jött a

villamos a másik irányba, s elvitte,

 

a másik irányba...? Ki lehet...? Mert kezdem már sejteni, hogy ha Te balra mentél, akkor lehet, hogy ő ugyan jobbra ment, de itt többről van szÓ: bármerre is mentél, aki tanácsot adott, máshonnan jött..., nem?

 

                                                                én

meg ott álltam tátott szájjal és nyitott

tenyérrel a zsúfolt megállóban.

 

Meglep Téged is: hat Rád.

 

                                                 És valóban:

lassan elapadtak a könnyek, amik nem tudni,

honnan és miért jöttek,

 

...miként az öregről se tudsz semmit... Így van ez? Nem: a költő nem mondja el, hisz pontosan kell, hogy ytudja, mit is siratott, de nem mondja el, mert azt a kofa teszi a piacon, nem a költő. A költő sejtet, utal, és rábizza a társszerzőre (az olvasóra), mit érez ő, vele együtt - hát persze, hogy tudja..., rejtett ismétlése ez másként annak, hogy az öregről is tudja, ki volt, csak nem mondja el..., akarna ő vitatkozni is, bárkivel egy ilyen intim találkozás mélységéről vagy inkább magasságáról? Hiszen amikor ránézel az öregúrra, akkor se tudod, ki ő, pedig hát láttad... lehetne bármi hihetőt mondani, ugye nem: marad a sejtetés.  Szép ez így.

 

                                      alighanem a

múltról, régi márciusokról  regéltek.

 

Itt visszatérünk a valóságba..., ami viszont már nincs: a múlté...

...minden csak akkor lesz azzá, ami, ha elmúlt.

 

*

 

A Nap szót egyformán kéne írni, inkább kisbetűvel...

 

*

 

Érzelmi-tudati költemény, gondolati líra, a háttérben képződik meg a költészet, nem az előtérben a nyelvi síkon, bár ott sincs benne kötekedni-való, ez szabadvers.

 

Belső rímek, alliterációk, áthajlások, hasonlatok, hogy valami konzervatívat is megjegyezzek.

 

Belső világod tükreként megjelent egy mesebeli öregúr, aki visszadta és továbbvitte, amit érzel, golndolsz és felitatta a könnyeidet a szavaival.

 

Ez a vers is tiszta ajándék.