Március utolsó napjaiban járunk. Tombol a tavasz, ma igazán gyönyörű idő volt.

Amikor ezt a verset írtam, március 15.-én, még csípős szél fújt a villamosmegállóban és bágyadtan sütött a napocska.

Bennem felsejlettek a régi március 15.-ék, az az 1977. évi is,amikor azt hittem, örökre, hűséget esküdtem a páromnak. Nem rajtam múlt, hogy nem így történt.

És amikor idén ezen az évfordulón a Nemzeti Színházba igyekeztem, ez a vers született.

Régi márciusok

 

 

A villamosmegállóban, szikrázó

napsütésben álltam ma reggel.

Arcomat a nap felé fordítva,

lehunyt szemmel áldoztam

napistennek...mikor egy hangot

hallottam fülem mellett:látom, kedves,

napozik...fordítsa tenyerét a Nap

felé! Meglepődve engedelmeskedtem...

majd felnézve egy mesebeli, valószerűtlen

öregurat pillantottam meg. Láttam, folytak

a könnyei, - mondta-  lehunyt pillái alól.

Majd a nap feltölti energiával, ha a kezét

így tartja, és könnyeit elapasztja...

ne feledje, felfelé a tenyerét, mutatóujját

eltartva... szólt, s már ott sem volt, jött a

villamos a másik irányba, s elvitte, én

meg ott álltam tátott szájjal és nyitott

tenyérrel a zsúfolt megállóban. És valóban:

lassan elapadtak a könnyek, amik nem tudni,

honnan és miért jöttek, alighanem a

múltról, régi márciusokról  regéltek.