Az egyik topickból másoltam, örök érvényű sorok:
Körmendi János

Konferansz

Bizonyára Önök is észrevették, hogy ránkköszöntött a szabadság, a demokrácia... Nagyon örvendünk, és várjuk: - most mi lesz?!...
Az ország úgy érzi magát, mint akit fiatal korában igazságtalanul bebörtönöztek, s most, negyvenöt évi rabság után megöregedve, legatyásodva, üres zsebbel kirúgtak a dutyiból.
Mindenesetre lélegezzünk nagyot, megalakult az új parlamentünk, túl vagyunk a korteskedési csatározásokon.
Sok társadalom-boldogító elérte nemes célját: bejutott a hatalom bástyái mögé.
De voltak akik úgy jártak a sok szájtépéssei, ígérgetéssel, fenyegetődzéssel, mint az egyszeri részeg koma, ki felcserélte a sorrendet: előbb pisilt, s azután kezdett kigombolkozni.. .
Mindenesetre, a választási hadjárat igen szórakoztató volt. A pártvezérekről ellenfeleik jóvoltából - jó zaftos pletykákat hallottunk. Mesélték, hogy a Szocdem vezér bánatában gyufát ivott "mint régen is a cselédek". A Nép-Nemzetiesről kiderült, hogy titokban széder-estékre jár, az Urbánus pedig nagypénteken böjtöl. A jelöltek között állítólag akadtak sikkasztók, apagyilkosok és liliomtiprók. Egy Kommunistáról viszont azt terjesztették, - bár ez alig hihető -, hogy: - Kommunista...
De a megrágalmazottak még jól jártak ahhoz a jelölthöz képest, akit jól elagyabugyáltak, mivel bár az alvégen lakik, a felvégen korteskedett...
Még rosszabb sors jutott osztályrészül a szegény szobrok nak.
A bronzból, kőből és gipszből készült Sztalinoknak, Lenineknek, Kun Béláknak, Münních-eknek.
A negyvenes-ötvenes években volt egy épületes szokás. Némelyik túlbuzgó hentes Sztalin szobrot alkotott zsírból, és a kirakatba állította. Sztalinnak aszalt szilvából volt a szeme, petrezselyemből a bajusza. Kolbászkarikákból a plecsnik a hasán.
Télen még megvolt valahogy, de ha beköszöntött a nyár, s Józsi bácsi kÓkadni, olvadozni kezdett, s szégyenszemre elcsöppent az orra, szemrebbenés nélkül kimérték, és megzabálták.
A mostaniakat viszont megenni nem lehet, csak ledönteni, szétdarabolni, elásni, vagy legalább bepingálni.
Ezt még a feddhetetlen előéletű szobrok sem úszták meg. Ill. Béla jó királyunk jegyzőjére, Anonymusra rápingálták, hogy: "A Névtelen Feljelentő szobra"...
Szóval, zajlik a politikai élet. Ez az élet: pecsétes, foltos, kopott, szakadt, de ÉLET!...
Mert kérem, az is ÉLET, hogy rázzuk a rongyot. Oe nem csak mi, hanem az egész néhai béketábor. Hallom, a szomszédos Csehszlovákiában már azt kutatják, ki hívta be az oroszokat?
Ki az, mi a neve a gézengúznak?!
Nálunk, nem tudom ki volt a szivélyes házigazda. De emlékszern, valaki 1957 tavaszán, a gépfegyveres pufajkások oltalmazó gyűrűjében, halált megvető bátorsággal azt üvöltözte a mikrofonba, hogy "Én hívtam be az oroszokat! Akinek nem tetszik, jöjjön ide, és mondja a pofámba!"...
Eltekintve a kijelentés ízléstelenségétől és gyávaságától, az elvtárs valószínűleg csak rázta a rongyot.
A muszkát ugyanis, kedves Véreim, - amióta világ a világ - sosem HÍVJÁK, hanem KÜLDIK! Hol a Cár küldi, hol a Párt...
Ha akar, jön, vissza sem lehet tartani. De ha nem akar jönni, akkor még becsalogatni sem lehet! Kirakhatják az országutat karórákkal, akkor sem jönnek.
"- Én hívtam be az oroszokat!..." Ugyan kérem!... Szánalmas rongyrázás !
De vannak itten másfajta rongyrázások is.
Tetszenek emlékezni, milyen büszkék voltunk hős ellenállóinkra, akik a fasizmus ellen harcoltak! Létszámuk - minden történelmi példára rácáfolva - a háború végére tízszeresére nőtt, s azóta is terebélyesedett, végül csaknem meghaladta a lakosság összelétszámát!
S most éppoly büszkék lehetünk azoknak a bátor honfiaknak s honleányoknak egyre bővülő seregére, akik közölték, hogy világ életükben "Másképp gondolkozók voltak"...
Hiába!... Ilyen dacos a magyar!...
Az egyik buzgó vezető káder kijelenti, hogy ő sohasem szenvedett a kommunizmus betegségében, csak szimulálta. A másik, volt hatalombérlő pedig azt dorombolja, hogy "Búvópatak" volt, ki csak taktikából csergedezett a zord vörös sziklák mélyén, s íme, - nagy boldogságára - végre felszínre törhetett.
S itt vannak kedvenceim, a "Paulusi Út" vándorai, kik korábban Júdás-arcukat Saulusnak maszkírozták, s most Paulusként egyenesítik ki rozzant gerincüket.
Buzgó nemzeti színváltozásaink közepette csak egy kedves, bohém ismerősöm maradt hű önmagához:
"- Uram, olyan rendszer nem tud hatalomra vergődni, amelyik engemet rávehetne arra az őrültségre, hogy dolgozzam!..." Szóval, véget ért egy korszak.
Sok mindent előlről kell kezdeni, sok mindent átértékelni és újratanulni.
Nemrég mutatta ismerősöm fia régi iskolakönyveit az ötvenes évekből. Sok meglepetés ért. Belenéztem egyik könyvébe. Címe: "Magyarország Történelme". A 200 oldalas kötet első négy oldalának tartalma: "Etelköztől Kun Béláig", a többi 196 oldalé pedig: "Kun Bélától Rákosi Mátyásig!" Az ilyen penetrásan elkötelezett történelemtanítás után nem csodálható, hogy a fiú csak most tudta meg, hogy Magyarország nem 1945-ben kezdődött, hanem ezer éve, hogy Gróf Széchenyi nem a feudál-oligarchia legelvetemültebb vérszívója volt, hanem a legnagyobb magyar. Hogy Kinizsi nem sváb sörgyáros volt, hanem törökverő hadvezér, továbbá, hogy a gyufát a mi Irinyi Jánosunk találta fel, nem pedig Iván Vasziljevics Foszforenkó!...
Istenem, mit fogunk még megtudni!?...
Mi vár még ránk?...
Amikor Noe atyánk az égiektől igen kedvezőtlen meteorológiai előrejelzést kapott, elhatározta: felépíti bárkáját, hogy átmentse magát és övéit a vízözön utáni korszakba. Családi vállalkozásban meg is valósította tervét. Majd összefogdosta a világ minden létező és akkor még nem létező állatját, mindegyikből nemzőképes párt keresett, nagy kínnal betereIte őket a bárkába, beidomította őket, hogy kibírják egymást a szűk helyen. Élelmet is szerzett számukra, a növényevőknek növényt, a húsevőknek... növényevőket, s mikor mindez megvolt, lecsapta az ajtó nagy kallantyúját, fáradtan lerogyott... Melléje telepedett felesége, Sára, aki megkönnyebbülten sóhajtott fel:
- Na, Noékám, teljesítettük az égiek utasításait, nyugodtan alhatunk! Túl vagyunk a sok macerán.
- Jól mondod, - sóhajtott Noe - Túl vagyunk a sok macerán. Mostmár csak a vízözön van hátra!
És a Noe család türelmesen várakozott, s várakozásuknak meg is lett a jutalma, megjelent a galamb olajággal a csőrében, jelezve, hogy ki lehet szállni, vége a balhénak.
Reméljük, hozzánk is hamarosan berepül a békesség galambja.
Bár sokan inkább a sült-galambot fogadnák szívesebben, dehát az, - sajnos csak a mesében létezik!...