Jó darabig nem olvastam a topicot, most bepótoltam, és beleszólok ismét.
Előre jelzem, hosszú lesz!
100 %-ig "abortusz-párti" vagyok! Azazhogy nem tetszene, ha szigorítanák!
Már túl vagyok rajta, így úgy érzem, fontos, hogy elmondjam a véleményemet.
A történetem a következő: viszonylag új kapcsolat, a partnerem nős (kéretik az erkölcsi fenntartásokat mellőzni most), új munkahely, mindketten 25 év felett. A teherbeesés pesszárium használata mellett történt - a statisztikai hibaszázalék "miatt". Természetesen megbeszéltük, és közösen döntöttünk úgy, hogy nem tartjuk meg. Figyelembe vettük az új munkahelyemet, kapcsolatot, valamint hogy a párom nem szabad. Elveimmel ellenkezik egy férfi zsarolása terhességgel/ gyerekkel, egy kapcsolatot ez nem tarthat össze. Nem szeretnék apa nélkül gyereket, pláne úgy nem, hogy ismeri ugyan a papát, de ez titok, és a papa pl. nem tolhatja a babakocsit, nem mehet biciklizni a gyerekével, nincs ott Karácsonykor, vagy amikor leesik a hintáról és orvoshoz kell vinni. Amennyiben én a megtartás felé hajlottam volna, hasonló érvekkel próbált volna a párom meggyőzni az abortusz szükségességéről. Nem jutott eszembe, hogy gyilkos vagyok, és egy szerencsétlen gyereket nem engedek a világra, mert nem a gyerek akar megszületni, hanem az őt nemző szülők kívánják életre hívni! IMHO így teljesen értelmetlen arra hivatkozni, hogy megöljük a magzatot. Amikor az orvos ultrahangos vizsgálatot végzett, és közölte, hogy van szívhang, egy pillanatra megdöbbentem, de a döntést nem befolyásolta, és továbbra sem éreztem elítélendőnek az abortuszt.
A kórházban (szerencsémre?) maximálisan segítőkész volt mindenki, igyekeztek nem nehezíteni a helyzetemet. Elaltattak, nem emlékszem semmire, a szobában ébredtem fel. Nem szoktam elhagyni magam, így este haza is mentem a saját lábamon - a legnagyobb problémám az volt, hogy nagyon éhes voltam. A párom mindvégig támogatott, igyekezett mindenben segíteni. Sajnos a kórházban több olyan "sorstárs" is volt, aki egyedül csinálta végig. Meggyógyultam, bár hetekig néha erős fájdalmaim voltak, ami természetes velejárója a műtétnek.
Azóta több év eltelt, de soha nem éreztem lelkiismeretfurdalást, nem gondoltam, hogy rosszul döntöttem, és nem érzem, hogy lelki sérült lennék. Biztos vagyok abban, hogy a kórházban az orvosok, nővérek hozzáállása nagyon fontos ebből a szempontból.
Viszont ha akkor a párommal szemben én vállalom a gyereket, most vagy lenne egy "kényszer-ízű" házasságom egy gyermekkel, akit tudat alatt okolnék ezért, vagy egyedül nevelném, és komoly lelki problémákat okoznék még néhány embernek a környezetemben, amitől én is és természetesen a gyerekem is szenvednénk. Biztosan igyekeznék rendesen nevelni, de kicsi a valószínűsége, hogy úgy sikerülne, mintha a terhesség előtt a párommal közösen, tudatosan vállaljuk a felelősséget.
Azóta született keresztgyerekem, így azt hiszem, még jobban át tudom érezni azt a nagyon komoly felelősséget, amivel a gyerekvállalás jár, és látom, hogy a szülők kapcsolatát is mennyire megváltoztatja.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre.

Igen, a megelozéssel, pontosabban a _felvilágosítással_ kellene nagyon sokat foglalkozni az AB szigorítás helyett!!! De amíg olyan világban élünk, hogy egy no szégyelli, ha sikerül az orgazmusa, és az emberek bunnek tartják az önkielégítést, én nem sok reményt fuzök a felvilágosításhoz. Azért lennének ötleteim a kivitelezéséhez.
PS2! Te felvilágosíto(tta)d a gyerekeidet? Ha nem tartod tolakodásnak, leírnád, miként?
ribizli