A jó szándékodat asszem senki nem vonta kétségbe, de gondolom ismered a mondást a pokolba vezető útról.

Sajnos sokan esnek (esünk) abba a hibába, hogy amit gyerekkorunkban sokalltunk/keveselltünk a szüleinkkel való kapcsolatunkban, azt a gyerekünk felé próbáljuk kompenzálni, miközben ő nem mi vagyunk. Lehet, hogy ő sokkal jobban hasonlít arra a szülőnkre, aki (vagy akinek valamilyen cselekedete) számunkra elrettentő példa. A tegnapi reakiciókból is látszik, hogy itt is kvázi fele-fele arányban oszlottak meg a vélemények. Van aki neked ad igazat, van aki a lányodnak. Olvasva benneteket (egyébként miért van szükség rá, hogy kiteregeted a szennyest, nem értem, ebben az egészben sztem ez a legcikisebb), az ellentét jelenleg tényleg antagonisztikus köztetek. Tudomásul kellene venni, hogy mano felnőtt nő, és az akarata ellenére nem lehet segíteni neki, akkor sem, ha a vesztébe rohanna. (A többiekkel ellentétben viszont én pontosam tudom, ez milyen iszonyú nehéz és hogy vérzik közben az ember szíve a tehetetlenségtől. De akkor is meg kell próbálni. Úgy gondolom, egy szülőnek az a dolga, hogy akkor és annyit segítsen - már ha tud - , amikor és amennyit a gyereke igényel.)