Jó napot, szia!

 

A bárgyúságon "akadtam" fenn kicsit. Nem mintha magam az volnék, de akár lehetnék is. Amikor az ember azt mondja valakire, hogy bárgyú, az mindig olyan negatívan hangzik. Pedig nem tudni, hogy valóban az-e vagy sem. Hogy elkábították, mert kétkedésre nincs hajlama, elfogadja, amit mondanak neki; vagy éppen saját maga döntött a "bárgyúság" mellett. Az utóbbiban nem megvezetettségre gondolok, hanem olyasmire, hogy biztosan vannak olyan emberek, akik egyszerűen nem vesznek tudomást a rossz dolgokról, mert így tudják túlélni azokat. Hogyha ezeket az embereket valami targikus éri, nem biztos, hogy az nem fér bele az életszemléletükbe. És így kapcsolódik össze azzal, amit egy későbbi háeszedben írsz, hogy tulajdonképpen a viszonyuláson múlik minden.

 

Leegyszerűsítve, (bár kimondtad) csak csatlakozom: a boldogság megelégedettség. Hogy nem vágyom többre, mint amit a lehetőségeim megengednek. pontosabban vágyakozhatom, de ne okozzon boldogtalanságot. Tudatosan hogy lehet ezt? Nem tudom. Néha működik. De van olyan is, amikor kevésbé látszik, hogy tudaton múlna az egész, amikor részleteket látok, mondjuk egy parkot magas, életerős fákkal, vagy hallok szófoszlányokat a buszon, amint a tescos wc-papírról hadoválnak..., bennem akkor valami tudattól független jóérzés van, ami akkor éppen boldogságot okoz, noha sehogyse viszonyultam hozzá. Illetve talán igen: ha viszonyulásnak veszem azt, hogy mit hallok- látok meg, és mit nem.

Igen, talán az is egy viszonyulás.

 

Az első ponthoz: szerintem is igaz, hogy változik a hangulattal együtt a hozzáállás. Legalábbis nálam a fordítottja kevésbé igaz, vagyis a hozzáállásom ritkán változtatja a hangulatot. De ez betudható annak, hogy kevésbé vagyok tudatos, mint inkább ösztönös. Bár már magam se tudom...

 

 

 

A nyelv és a gondolat. Most meg baromságot fogok írni, lehet. Amikor bennem valami ébred, azt érzem, és amíg nem társul hozzá szó a tudatomban, addig érzésnek hívom. Mikor már társul, akkor gondolatnak. Nem tudom elképzelni, hogy lehet gondolat nyelv nélkül. Az asszem érzés, ami nyelv nélkül való. Számomra.