áldás

 

Csókodból faragok bölcsőt a világnak

magamnak karodból koporsót

szemedből ások kutat kietlen tájakon

hangodból fonok kötelet barlangok mélyén

nevetésünkből gyermekerdők bújnak elő

farkasokkal szántom földjeink

musztángokból verünk hídat sebes folyók fölé

hajammal pányvázom ki lázadó természetünk

becézem, eloldom haragvó, sötét árnyaink

legyen szabad, legyen áldott mind

száradjanak ki nyirkos álmaik

tisztuljon pangó vérük

szeretni akarom fekélyeiket,

lázas verítékük minden cseppjét

forrjanak össze velünk bőrünk kerítésén

akadjanak fent elménk vaskorlátjain

szétválogatom a félelem csontjait is hamunkból

az utolsó szirmokat is kibontom

tövistől gyökérig akarom illatuk

sajgó titkaik feltárom

hogy falakra fessem őket,

míg el nem apad fekete sűrű vérük

mert ott ragyog, rejtőzik

ősi lényünk

szikével vagdalkozó, éhes, szertelen,

vágtázó gondolataink között,

gyógyítom őket,

ha üldöznek is,

dalolok szakadatlan,

karomban ringatom izzó szégyenük

ölelem, ölelem, míg aranyként nem olvadnak belénk.