Nem olvastam még teljesen végig az utóbbi hsz-okat, hirtelenjében támadt néhány (régi) gondolatom.

 

17-27 éves korom között egy az egyben úgy gondolkodtam erről a kérdésről, mint Solemnity.

 

Aztán úgy 28 éves korom körül bekattantam. A szociálpszichológusok szerint a kamaszkor jár olyan hormonális változásokkal és érzelmi viharokkal, hogy egy ember akár totálisan kifordulhat magából. Egy addig jól tanuló fiatal rém lusta lesz és érdektelen a tanulás iránt, lázad és kritizál mindent...

 

Jelentem, nekem semmilyen klasszikus tünete nem volt a tinikornak. Még pattanásom sem. És tanultam mint a güzü, soha nem voltam annyira fegyelmezett, szabálykövető és engedelmes, mint akkor.

 

Most 30 elmúltam, és a fél karomat odaadnám azért, hogy családom (férj + 2 gyerek) lehessen!

 

Lemondanom nem kellene semmiről (pl. extrém sportok, utazgatás, bulik), mert amúgy sem része az életemnek az ilyesmi.

A munkába belefásultam, nem érdekel az egész, erőt vett rajtam a "lustaság". Hozzáteszem: 5 év kemény munka, non-stop túlórázás, hétvégézés után.

 

Legszívesebben otthon maradnék és csak háziasszony lennék. Nekem nem nyűg a házimunka, szívesen sütök-főzök és gondoskodom másokról, járok a kedvében a szeretteimnek. Csak az a napi 8 óra ne menne el üresben!... Mert értelmetlen úgy dolgozni, hogy semmi célja nincs (részemről), nincs kiért tenni.

 

Pedig nem élek rosszul, de ha ez az "ára", én szívesen élnék akár paprikás krumplin is meg májkrémes kenyeren, csak lenne családom! :(

 

A nyugdíj-kérdés nem érdekel, én MOST akarok boldog lenni! És nekem a család, a gyerekek jelentenék a boldogságot. Hogy ha az én életem (pályaválasztásom) el is lett cseszve, de nekik még meglenne az esélyük, hogy a szívük szerint választhatnak foglalkozást és nem kell a szüleik (anyjuk) kívánsága miatt feláldozniuk az álmaikat, az életük egy nagyon meghatározó szakaszát.

 

 

Szarok bele, hogy ha öreg leszek (ha leszek...), ki hoz nekem egy pohár vizet. Ez nem a gyerekek feladata. Az önző, aki a gyerekeivel a felnevelést meg akarja szolgáltatni. A gyereknek nem a szüleinek kell visszaadnia azt, amit kapott tőlük, hanem majd az ő gyerekeinek (unokáknak) kell továbbadnia a jókat és kerülni a hibákat - már amennyire lehetséges.