Nem akarok beleszólni, csak megjegyzem, hogy akik hisznek Istenben, azok boldogok. Inkább azok tűnnek boldogtalannak és azok küzdenek szorongásokkal, azok éreznek betöltetlen űrt, akik kétségbeesve erőlködnek, hogy nem kell nekik Isten, nagyon jól megvannak nélküle. Ezt aztán annyit hajtogatják maguknak és másoknak, hogy a végén igaznak tűnjön saját maguknak, azaz elhiggyék. Persze ez nem könnyű, sokat kell még mantrázniuk a nézeteiket, hogy végleg beleszédüljenek és teljesen eltompuljanak a külső hatásokra, hogy valóban csak a saját én létezzen és valósuljon meg a nagy egyesülés a világmindenséggel. Ehhez tényleg nem kell Isten, ez egy a sok széles út közül, lehet menni egyedül vagy mások vezetésével együtt a csordával, de minden széles és kitaposott út (ezt gondolod te boldogságnak) ugyanoda vezet, ami nem biztos, hogy az, aminek most gondolod. Sokan a boldogságot összekeverik a komfortérzettel, boldog vagyok, mert tele a poci, tiszta a pelus, az asszonyt megkergetem néha, van műsor a tévében, van sör az üvegben, mi kell még a teljes boldogsághoz... Tényleg ennyi csak az élet? Vagy több ennél? Van valami láthatatlan is? Nem hagynál kis lélegzetvételnyi szünetet a saját vélt igazad hajtogatása közben, hogy hallhatóvá váljon számodra is a tenger fülsüketítő robaja?