"meg mindig a meg-nem-valosult-ismeretlen lehetőség a jobb, a jobbnak tűnő, persze csak elméleti szinten."

Hm. Ez nem is csoda, mondhatni triviális. Mert mindig jobb és szebb az ismeretlen, a meg-nem-valósult-ismeretlen lehetőség. Az ideák szférája. Az illuzórikus jövő. A tudatot kitöltő és az azt iga alá hajtó realitás, a valóság összes ingere, esztétikai és egyéb élménye soha nem érhet fel az ideák világa, amely ebben az értelemben potencialitás. Ehhez képest a valóság (a megélt valóság!, merthogy mi a valóság magában, azt soha nem ismerhetjük meg) akár esetleges (akcidenciális), akár szükségszerű (fatális), mindig alárendelt és nem kielégítő. A kérdés csak az, hogy valóban jobb-e az életet lehetőségek laza konglomerátumaként látni, vágyni a lehetőségekre (és közben frusztrálódni folyamatosan), vagy beérni a mindig-adott-itt-és-most-tal. Persze ez költői kérdés valahol és merőben szubjektív. Ráadásul átvezet(het) a praxishoz, a pragmatizmushoz, ami meg végképp kerülendő szerintem. Egy szó mint száz, vulgárisan megfogalmazva: minden mindegy. Ha sikerül ezt átérezni, átélni, és szert tenni a sztoikus derűre, a Sors elfogadására, akkor már olyan sok vesztenivaló nem lehet. A halál is a Sors részévé válik, ahogyan a csuklás vagy sóhaj. Való igaz, kitüntetett része, de megszelidíthető. Valamennyire. Na, már végképp össze-vissza beszélek, úgyhogy szájzárlat.