Hááát, nem vagyom abban biztos, hogy ez így megállja a helyét.
Van egy csomó szülő a w-iskolákban, akik szinte semmit nem csinálnak az iskolában, és attól még nincs velük nagy baj. Évente kb. kétszer azért keresztbe raknak egy-egy szalmaszálat, általában konstruktívan viszonyulnak a felmerülő problémákhoz, és rendesen fizetnek.
Nem olyan kis dolog ám az, hogy rendesen fizetnek!
Nagy szüksége van a w-iskoláknak az ilyen szülőkre (is)!
Éppenséggel sokan vannak, de nem elegen --, hogy egy klasszikussá vált mondással írjam le a helyzetet.

A másik meg az, hogy anno én is meg voltam ijedve attól, hogy az iskola a szabadidőmre, munkaerőmre igényt tart. Úgy éreztem, így is túl vagyok terhelve. Nem tudtam elképzelni, hova fér még bele az életembe a w-iskolai munka.
Vagyunk így ezzel egy páran szerintem.
És korántsem puszta kényelmességből, önzésből --, mert a legtöbben, akik így érezzük, valóban agyon vagyunk terhelve...
És mégis belefért a w-iskolai plusz is az életembe-életünkbe.
Nem állítanám, hogy mi vagyunk ott a sztahanovisták, a közösségi munka élmunkásai, de kivesszük a részünket rendesen.
És még jól is tud esni.
Így működnek ezek a dolgok.

Akik belecsöppennek, azok megélik, megtalálják a maguk helyét, maguk feladatát. Többnyire.
Az a fontos, hogy az ember komolyan úgy érezze, hogy ez fontos. Fontos a Waldorf.
Legalább a gyerekének fontos.
Akkor neki is elég fontos lesz ahhoz, hogy megtegye, amit kell.
És egyre fontosabb lesz, amint megéli, hogy ez neki is jó. Neki magának is egyre fontosabb lesz. Én legalábbis így voltam vele.

Teljesen természetes, hogy vannak félelmek az emberekben, és nem fenntartások nélkül, önként és dalolva rohannak, hogy dolgozzanak olyasvalamiért, amihez (egyelőre) semmi közük nincsen. Ez szektás magatartás. Legfeljebb unatkozó kertvárosi úriasszonyok esetében indokolt, akik az életük értelmét lelhetik fel benne. Átlagosan elfoglalt, dolgozó emberek nem így működnek.
Ez normális, és ezért kár lenézni bárkit is.