" Szóval így csak az maradt, hogy Janicknek ilyen telefonos, erősen középhangú soundot csinálnak."

Hah, az eszem megáll! Tudatalatt bennem is motoszkált vmi Jancik soundjával kapcsolatban, de nem tudtam igazán kifejezni. De most már megvilágosodtam: a telefonos sound a jó kifejezés! :))))

"és valami tök jellegtelen dolog lesz csak az adott részből. Főleg a pihentebb, elszállósabb részekre gondolok, ahol nagyon jókat lehetne keverésileg csinálni és sokszor mégse történik semmi."

Hmm, nekem a Legacy hallgatása közben van vmi fura hiányérzetem. Maga a dal nagyon jó, de lehetne vhogy hangulatosabb, érdekesebb hangzású. Martin lehet hogy többet kihozott volna belőle.

Ami viszont nagyon tetszik az AMOLADról:
-For The Greater Good Of God instrumentális rész. Ahogy Adrian szólója "előkavarog" attól mindig feláll a hátamon a szőr. :)
-Longest Day szólók és hangszeres rész
-Out Of The Shadowsban a "réteges" rész az uccsó refrén előtt. Mint vmi reneszánsz örömzene: minden hangszert külön, tisztán hallani, de mégsem lesz steril a hangzás, szép telten szól.
-Brighter Than a 1000 Sün : Adrian szólója, és előtte az "Out of the darkness..." rész

Nem vagyok szakember, de nekem ezek a részek nemcsak zeneileg, de hangzásilag is nagyon tetszenek. Vhogy ezeknél úgy érzem hogy minden szempontból tökéletes amit hallok. Ilyen még a Blood Brothers a BNW-ről, azt is nagyon szépen összerakták.

Koncertlemezek hangzása, élő hangzás:
nekem ebben az etalon a '82-es Beast Over Hammersmith. Soha semmilyen más koncertfelvételen nem hallottam a Maident olyan hihetetlen energiával, ugyanakkor halálprecizen játszani. Ebben biztosan szerepe van Clive kegyetlenül feszes dobolásának. Steve-el együtt atombiztos alapot adnak a két gitárosnak. A két gitár pedig úgy szól, hogy arra tényleg nem találok szavakat. Éles, karcos sound, de mégis kifinomult.

A Live After Death szerintem gyengébb: lehet hogy Nicko technikásabb, díszesebb, ugyanakkor kicsit lazább stílusa miatt, de nincs akkora sodrása a zenének. Aki nem hiszi, hallgassa meg egymás után a Phantomot először a BOHról, aztán a LADról.

Az újkori koncertalbumok: 3 gitár sosem fog annyira tömören, feszesen hangzani mint 2. A riffek kásásabbak, szétesőbbek. Megvan a hangulata, jó a Rock In Rio, de a feszesség mint jelző utoljára jutna eszembe.



Más: az új Bruce - régi Bruce vitához. Szerintem a korai években még nem rendelkezett azzal a hatalmas tapasztalattal, amivel manapság már bármilyen problémát áthidal a színpadon. Lehet hogy már egy hangyányit keveseb kraft van a hangjában, de nem is fogy ki minden sor végén a szuflából mint rég. A magas hangokat is trükkösebben "támadja" meg, a Run To The Hills refrénjét ma könnyedén énekli, a nyolcvanas években gyakran csak elóbégatta.

Ha vki tipikus régi stílusú Bruce hibákra kíváncsi, ajánlom figyelmébe a LAD DVD "Behind The Iron Curtain" részéről az Aces High-ot. Szörnyű! :D Ilyen bakikat ma már nem követ el.