Sziasztok! Szia Éva!
Érdekes, hogy ennyi idő után jött válasz..
Nos, én sem hibáztattam az exemet. Szerettem, szerelmes voltam belé. És még
jobban szerettem a kisfiamért, még akkor is, ha ezt Ő egészen másként látta,
"értékelte".
A történetem?
Összetalálkoztam az egykori ovis "barátnőmmel". Sokat beszélgettünk, nagyon jó volt minden együtt töltött perc. Rájöttünk, hogy egymás nélkül nem tudnánk élni.
Összebútoroztunk. Aztán kiderült, hogy pszichésen nagyon beteg. A pánikbetegség szó szerint súlyos betegség. Az erős gyógyszerek ellenére is rendszeres rohamok, rettegés..
Sok, mások szerint végtelen türelemmel és szeretettel, no persze orvosi
segítséggel kigyógyítottam. Amikor már gyógyszer nélkül is teljesen tünetmentessé vált, akkor felmerült, hogy vállalhatnánk kisbabát.
A gyógyszerek teljes kiürülése miatt még egy évet kellett várnunk, aztán
a kora miatt a célszerű vizsgálatokat elvégeztettük. És hipp-hopp megfogant
a baba. A szülésig nem volt túl nagy gond. Igaz anyósom aki az első pillanattól
ellenezte a házasságunkat, a magzat növekedésével arra a gondolatra jutott,
hogy itt az idő: megszabadulhat tőlem. Elkezdte a napi több órás agymosásait.
Aztán veszélyeztetett terhes lett a nejem, és befektették a kórházba a hatodik hónapba. Minden nap vele voltam egy-két órát. Persze ehhez a napi
8-12 órai munka után még utaznom kellett oda-aztán-vissza.., de örömmel tettem,
hiszen ott dobogott a kisfiam szíve a szerelmem pocijában. Mindkettőjüknek
szüksége volt rám.
Akkor az anyósom engem próbált kikezdeni... Eredménytelenül.
Megszületett a kisfiam és az anyukája nem akart hozzáérni, nem szoptatta, nem fürdette, kitört rajta a pánikbetegség-szülési depresszióval megerősítve.
Így ápoltam őt is, és gondoztam a kisfiamat. Etettem, pelenkáztam, fürdettem..
mindent.. Átszerveztem a napirendem, az üzelet nyitvatartását két etetés közé,
stb-stb.stb.. Nagyon kemény volt az első pár hónap.
Azután egyre könnyebb lett, a nejem is egyre szebben javult. Már két éves volt
a kisfiunk, amikor először megfürdette, és néhány hónap múlva már teljesen egyedül (nélkülem) is meg tudta fürdetni, el tudta látni, ha nagyon kellett.
A szüléstől addig beteg volt a nejem az anyósom lapított. A segítsége
éppen-hogy-csak rendszerben.. és nagyon kétélűnek bizonyult.
Szépen lassan újrakezdte az agymosást. Egy év alatt odáig jutott, hogy
a fiam és én lettünk a világ minden bajáért a felelősek, hibásak a nejem szemében.
Igaz, anya létére, továbbra sem volt hajlandó pár percnél többet tölteni egy szobában a kisfiunkkal, de még "ezért is én voltam a hibás"..
Aztán látta az anyósom, hogy így sem ér célt. Addig kínozta az apósomat,
amíg az -szegény apósom- beadta a derekát és nőnap reggelén közölte, hogy
"ő nem bírja tovább, mennem kell!"
És szó szerint egy szál kabátban kitett az utcára. Azt hittem, hogy valami rettenetesen ostoba tréfa, vagy valamiféle próbatétel.. (Mert náluk ilyen gyagya
dolgok is előfordultak néha.)
Onnantól egy év alatt kétszer találkozhattam a fiammal. A kiscsim elfelejtett beszélni, elfelejtette a dalokat, a verseket, a színek nevét, és még nagyon sok mindent amit akkorra már csodálatosan tudott.
Fél év múlva, amikor találkozhattunk és egy perc alatt újból olyan önfeledten
játszottunk mint korábban, az exem felháborodva mondta, hogy "Teljesen
feleslegesen kínlódtunk, hiszen ezek ugyanúgy folytatják, mintha egy perc lett
volna!"
Aztán amikor másodszorra találkozhattunk és kiderült, hogy semmit sem ért
az elzárás, a sok kínzás, amikkel a kisfiammal el akartak felejtetni, egyszerűen
otthagyta nálam. "Szenvedjek vele én, Én akartam, csináljam.."
Onnantól több mint másfél évig velem volt a kisfiunk. "Az anya", az első napokban,
hetekben látogatta, aztán úgy döntött, hogy neki túl fárasztó még az a fél-háromnegyed óra is, amire úgymond "ráért", hogy nem jött.
A gyámhatóságot és a családsegítőket kellett arra rávennem, hogy
kötelezzék arra, hogy együtt legyen a kisfiammal.
Na így hetente "lett" fél-háromnegyed órája erre a célra.. Igazából a barátnőjétől tudom, hogy élvezte a "visszakapott" szabadságát.
És akkor közbeszólt az anyósom.. "Nekik kell az unoka!" Megfenyegették az exem, hogy elveszik mindenét ha nem hajlandó magának követelni a "gyereket".
Lefizettek mindenkit, szakértőt, bírót.. csak hogy odahelyezze a bíróság
a kisfiunkat.
Így megszületett az altalam ismert törvénytelen ítéletek csúcsa. A kizáró törvényi
okok, előírások ellenére "mert ő az anya" indokkal kiemelték a megszokott környezetéből, és áthelyezték oda, a kisfiamat ahol -- mint addigra bizonyítottá vált,-- rendszeresen embertelen kínzásoknak vetették alá..
Ekkor kezdődött a"második menet".. Az ítéletben foglalt kapcsolattartás
kikényszerítése.. Ugyanis exke nem volt hajlandó semmilyen kapcsolattartás
biztosítására, és persze a bíróság, az addigra közismerté vált előzmények
után saját ítéletének a végrehajtatását sem volt hajlandó elrendelni.
Minden követ megmozgattam, és két hónap múlva már boldogan ölelhetett át
a kicsim.
Azóta négy év telt el. Minden "anyához menés" úgy zajlik, hogy "nem akarok anyához menni!" Egy ideje már azt is hozzáteszi:" Jó, tudom, hogy kell..de akkor sem.."
Így innen is azt kívánom, minden olyan gyámügyesnek, bírónak és minden
hivatalos személynek, akinek a gyermekek védelme, törvény adta kötelessége,
és ennek ellenére rohadt pénzért, vagy éppen más önös érdek miatt
hagynak kisgyerekeket szenvedni, hogy
kapják vissza az élettől, a Mindenható Istentől ezerszeresen az általuk okozott
fájdalmat, keserűséget!
