Többé

többé nem vetül
árnyékom az útra
többé nem akarok
arra járni nehogy
éles tövisként
hasítson belém

az a mezítlábas
nyár ártatlan
visszavár mennyi
emlék miközben
bennem a nemlét
morzsol könnyeket

könnyű reményeket
szélnek eresztve
állok némán

mindig lesz mi
meggyötör
mert csak addig
tündököl míg
megkapom