sztem alíz hagyjon minket békén, valahogy nekem így lenne logikus :-)))

na, ha végre lehet normálisan beszélgetni, akkor elmondom, hogy persze vannak gondok az aktivitás szintjével, és ennek az oka épp az, amiért alíz sem képes megérteni ezt az egészet szegény.

volt/van szerencsém közelről figyelni a hidegkúti waldorf iskola elmúlt 12 évét, és látom, mennyit küzdenek az őstagok (szülők) az odasodródott, a környék miatt gyakran újgazdag, néha igencsak "nehéz eset" szülőkkel. akik, bár éppenséggel megtehetnék, mert anyuka persze nem dolgozik, de nem érzik át, és nem próbálják ki az önkéntes munka örömét, ezért erőltetniük kell magukat erre a szerepre és persze az úgy nem esik jól. és bár nagy autókkal járnak, de a minimumot fizetik, míg az én családomban a szülők vért izzadva, de megfejelik, mert látják és átérzik, magukénak érzik az iskola gondjait. és ez a kulcsszó. ha a gyerekedért sokmindenre hajlandó vagy, akkor mindezt magadért, magatokért teszed!

aztán ha már bennevagy, érdekes módon élvezed ezt. de ezt átélés, kipróbálás nélkül képtelenség megérteni, olyan, mint vaknak magyarázni a színeket. ezért kár is foglalkozni egy idő után olyanokkal, akik elméletből beszélnek, mert tök fölösleges, a dolog természetéből fakadóan nem érti, nem értheti.

mellesleg tök ugyanilyen az éneklés is. én alapból nehezen engedem magam bele az ilyenekbe, amíg nem szűk családi körben vagyunk. ha teljesen az enyéim között vagyok, ott persze minden belefér (vö. szülés). a cél az lenne, hogy így beleengedje az ember a lelkét, áthangolódjon, maga mögé tegye az aznapi munkahelyi gondjait és arra fókuszáljon, hogy most a gyerekeim ügyeire tudjak figyelni, az eszemmel és a lelkemmel is, hiszen ennél fontosabb nincs. de persze ehhez az kell, hogy igazi közösség alakuljon a szülőkből. csak pont az ilyenek miatt ez nem mindig könnyű. nehéz közösséget érezni valakivel, aki fikázza a közös munkát, keveset fizet, stb. de persze meg kell próbálni, egy szintig.