//tehat dontsuk mar el hogy ki dolgozik a nemzeti erdeknek megfeleloen es ki dolgozik ellene. kinek a munkalkodasa hat abba az iranyba hogy minel tobben menjenek el az orszagbol, hiszen ha nem tudunk felzarkozni akkor az ertelmesebb emberek egyszeruen el fognak menni es sokkal tobbet fognak keresni mint itt! a hulyek, jomagam kozottuk, meg itt maradnak es fojtogatjak egymast egy kanal vizben.//

 

Már nem fogunk felzárkózni!

Olvasd el Békesi véleményét erről!

Úgy tudom, Békesi nem fideszes.

 

 

 

- Nézzük a dolog másik oldalát: mit veszít az ország azzal, mekkora az "elmaradt haszon" abból, hogy mi - az elmúlt évek rossz gazdaságpolitikai döntései következtében - ezzel a helyzettel nem tudtunk élni, az előnyeiből nem részesülünk? És végleg elment-e ez a hajó?

- Végleg és bizonyosan. A likviditásbőség forrásai egyébként nem tűntek el, ma is léteznek, továbbra is óriási a megtakarítás, óriási Ázsia exporttöbblete, és elképesztő nyereségre tesznek szert az energia- és alapanyaggyártó országok. A változás a pénzek áramlásának irányában és feltételeiben van. Mert ahol kedvezőbb a környezet, kiszámíthatóbb a gazdaságpolitika és nagyobb az iránta megnyilvánuló bizalom, oda szívesebben megy a pénz. Ahol a bizalom megcsappant vagy esetleg meg is szűnt, mint évekkel ezelőtt Magyarország iránt, oda nem szívesen megy, vagy ha megy is, iszonyú sokba kerül. Nem véletlen, hogy ilyen magasan kell tartania a jegybanknak a kamatokat: csak mese, hogy az erős inflációs nyomás miatt van erre szükség, persze, közgazdaságilag ezt el lehet játszani, de valójában nem erről szól a történet. Hanem arról, hogy az MNB nem meri kamatcsökkentéssel tesztelni a piacot, mert akkor - egy bizonyos határ után - válaszképpen elvinnék a rövid lejáratú pénzeket az országból. Ezt a csapdát pedig a hiteltelen gazdaságpolitika állította neki.

Visszatérve a kérdésére: mit vesztettünk? Három dolgot bizonyára. Először: ez a kedvező finanszírozási szituáció, plusz az erőteljes európai konjunktúra óriási külkereskedelmi szívást jelentett, tehát megnövelte a magyar áruk iránti keresletet, ami nagyon erőteljes exportbővülést tett lehetővé. Ezen a bázison hamarabb hozzá lehetett volna fogni az államháztartás stabilizálásához, és - másodszor: - meg lehetett volna a gazdaságpolitika lényegét változtatni. Azaz az erőforrásokat a versenyképesség, a gazdasági környezet javítására lehetett volna fordítani, nem pedig arra, hogy a lehető legtöbbet osszuk el. És harmadszor: időben hozzáfoghattunk volna a már régóta körmünkre égett reformokhoz. Ami ma már - az ismert okok miatt - nagyon nehezen megy, ráadásul sokkal többe is kerül. Talán azt akarták volna a közgazdászok, hogy fölöslegesen sanyargassuk a népet? - szoktak ilyenkor visszakérdezni a populista politikusok. Csakhogy a népet bizony éppígy sanyargatjuk fölöslegesen, hiszen a stabilizáció miatti áldozatokat meg lehetett volna spórolni, ráadásul a jövő megalapozásáért is sokkal többet tehettünk volna, ha nem mulasztunk el élni a többé vissza nem térő kedvező alkalommal. Ezért a magyar gazdaság előtt álló perspektíva ma már - sikeres stabilizáció esetén is - nem a gyors felzárkózás Európához, a minél kedvezőbb pozíció elérése a környező országokkal folytatott versenyben, hanem egy stagnálás-közeli állapot, a "klasszikus" magyar - egy lépés előre, fél lépés hátra típusú - modell és a nyilvánvaló európai pozícióvesztés.

 

http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=INTERJU0751&article=2007-1220-1236-31IRYJ