Cím nélküli

Egy újabb egyedül töltött karácsony, gondolta magában keserűen a nő, miközben a várost járta. Mindenhol a felhőtlen boldogság uralkodott, amerre nézett. A gyermekek arcán megcsillant pár hószemcse, de ez csak kiemelte arcuk ragyogását. A város izzók fényébe burkolózva fogadta az arra járókat. Rengetegen voltak az utcákon, hisz karácsonyig már csak egy nap volt hátra. Mindenki az utolsó pillanatokra hagyta a nagy bevásárlást. Hatalmas szatyrokat cipelve lépkedtek a friss havon, ami nem rég eshetett. Arcukról sugárzott a boldogság és a szeretet. A gyerekek pedig vidám karácsonyi dalokat énekeltek szüleik mellett. A befagyott tavon eközben tinédzserek sokasága csúszkált nagyokat nevetve.
A nő összébb húzta magán a kabátot, és anélkül, hogy megállt volna, ment tovább. Arcába a jeges szél vágta a havat, de nem törődött ő már semmivel. Egyetlen vágya az volt, hogy hazaérjen, és a sarokba kucorodjon egy bögre teával a kezében. Már sok éve így zajlottak nála az ünnepek. Egyedül, magányosan. Az egyik legrosszabb dolog, ha valaki egyedül tölti ezt az időszakot. Ezt tudta ő is.
Sötétség és néma csönd fogadta, mikor belépett kicsiny bérlakásába. Megszokásból nyomta le az üzenetrögzítőjének piciny gombját, de az csak hallgatott. Egy üzenet se érkezett aznap.
Vállat vont és melegített magának egy bögre teát. Leült kedvenc foteljébe, ami az ablak mellett állt. Innen gyönyörű kilátás nyílt a város pompázatos fényeire. Lassan kortyolgatta a forró italt, és közben próbált nem gondolni semmire. Szemei majdnem megadták magukat a fáradtságnak, mire az utolsó korty is elfogyott. Letette a bögrét, és még egy ideig szemlélte a még mindig nyüzsgő embereket, aztán úgy döntött, mégiscsak alszik valamennyit. Végignyúlt a kanapén, és miközben átgondolta mi történt vele aznap, az álom tündérei hívogató álomba csalták. Úgy aludt el, hogy nem is sejtette: az idei karácsonya más lesz, mint az eddigiek.
Másnap a szokásos időben indult el otthonról. Néma csend honolt a városban. Hisz mindenki otthon volt a családjával. Ő pedig egyedül rótta a néptelen utcákat. Unottan rugdosta maga előtt a frissen esett havat. A park hatalmas kovácsoltvas kapuja előtt egy pillanatra megtorpant. Ritka növények képmásai tekergőztek egészen a boltív tetejéig. Átlépett alattuk. Egy pillanatra behunyta a szemét, de mikor kinyitotta őket, csalódnia kellett. Nem történt semmi különleges. Elindult a park egy már kitaposott ösvényén, mely egyenesen egy mesterségesen kialakított tóhoz vezetett. Leült a padra, és elmélázva nézett a semmibe.
Talán álom volt, talán sem, amit akkor látott. A tó tükre hevesen fodrozni kezdett, és lassan egy templomszerű építmény emelkedett ki a mélyből. Kíváncsiságtól hajtva elindult az épület felé. Óvatosan lépkedett az ódon épület felé, néha meg-megtorpant, de a kíváncsiság mindig felülkerekedett félelmén. A lépcsősor alját két hatalmas lándzsás szobor őrizte rendíthetetlenül. A nő félve lépett át az őrszemek között, melyek talapzatát különféle vízinövények szegélyezték. Hirtelen tömjén és mirha illatának keveréke csapta meg az orrát, mely lenyugtatta a lelkében harcot, vívó érzelmeket. Cipőjének kopogása visszhangzott a templom oszlopai között, míg ő álmélkodva szemlélte a csarnok gazdagon díszített oszlopait és kupoláját. Az egész épületben egyetlenegy szobor árválkodott, amitől nem messze egy márvány szökőkútban víz csobogott. A márványszegélyen egy cserépkorsó várt arra, hogy valaki szomját oltsa. A nő belemerítette a korsót a vízbe, majd nagyot kortyolt a kristálytiszta folyadékból. Úgy érezte, mintha valami varázsszert ivott volna, mert egyszeriben a lelke pihekönnyűvé vált. Visszatette a korsót a szökőkút szélére és a szoborhoz lépett. Egy amazon állt a talapzaton, lándzsáját támadásra emelve. Homlokán idegen jelentésű tetoválás díszelgett, haja apró fonatokban omlott vállára. Arcára nyugodt, megfontolt vonásokat hagyott alkotója. A nő álmélkodva lépett még közelebb a harcos szobrához, és még nedves kezével végigsimított homlokán.
Érintésének nyomán a szobor élni kezdett. Fegyverét a vállához támasztva lelépett talapzatáról. Prémpalástja könnyedén lebbent minden egyes lépésénél, és bőrpáncélja feszesen simult izmos alakja köré.
- Üdvözöllek a Bölcsesség és a Fény templomában. – szólalt meg mély rekedtes hangján.
- Miféle hely ez?
- A kérdésedre magad is tudod a választ. Kövess! – szólt a harcos miközben fegyverével intett. A nő bátortalanul indult el a határozott léptek árnyékában, melyek a templom teraszára vezették.
- A csillagok, akárcsak az emberek összetartoznak, rendszert alkotnak az univerzumban. Függnek egymástól, akárcsak mi emberek. Nem csak egymástól függünk, hanem tőlünk is függ számos állat és növény. Felelősséggel tartozunk egymásért és a világunkért.
A harcos ennél a mondatnál a nő felé fordult.
- Te alkottad ezt a helyet, hogy megleld a magadban rejtőzködő választ.
A nő csendesen követte a harcost egészen vissza az üres talapzatig. Az amazon egyetlen szökkenéssel helyén termett, és újra felvette azt a testhelyzetet, amiben eredetileg volt.
- Ne feledd, amit mondtam. Most menj utadra, béke veled!- az utolsó szó, amint elhagyta ajkait, megdermedt.
A nő arra riadt, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Egy aprócska remény éledt újra a szívében, de amint hátrakapta a fejét és meglátta a parkőrt, az a pici remény is semmivé vált. Egy könnycsepp gördült láthatatlanul végig arcán, melyen megcsillant a felkelő nap fénye.
- Hölgyem, minden rendben?- érdeklődött a bajuszos férfi.
Bólintott, hisz még a csodálatos álom révületéből igyekezett magához térni. Most fogta csak fel, hogy még mindig ugyanazon a padon üldögél, mint múlt éjjel. Nem is foglalkozott vele, hogy a parkőr motyogva magára hagyja. Miután újból körülzárta a magány nyugodt csendje, még egy búcsúpillantást vetett a tóra. A varázslatos épületnek nyoma se volt már.
A hazafele vezető úton megpróbálta elhitetni magával, hogy csak álom volt az egész. Mikor azonban kilépett a park kovácsoltvas kapuján, rá kellett jönnie, hogy mégse álom volt az egész. A közeli gyerekotthonból, az árvák éneke lengte körbe az egész várost. Mintha egy kéz vezette volna egészen addig az épületig, ahonnan az ének szólt. Valami mélyről azt súgta neki, hogy ez lesz az, amiről a harcos mesélt neki. Minden bátorságát összeszedve nyomta meg a csengőt. Pár perccel később pedig, egy barátságos arcú asszony nyitott ajtót. A háttérből vidám gyerekzsivaj és sütemény illat szűrődött ki. Már majdnem magyarázkodni kezdett, de az asszony megfogta a kezét és bevezette az épületbe.
Egy nagyobb szoba közepén egy hatalmas karácsonyfa állt, körötte pedig rengeteg gyermek játszott, énekelt, kinek mihez volt éppen kedve. Az asszony elmesélte a nőnek, hogy ritkán akad látogatójuk így karácsonykor, és a gyerekek ilyenkor minden kedves arcnak örülnek.
Minden gyermek a jövevény köré sereglett, kíváncsian vizslatták, majd megfogták a kezét, és játszani hívták. Játék közben a nő észrevett egy kislányt, aki az egyik fotelban üldögélt magányosan. Nyugalomra intette a gyerekeket, és a lányhoz lépett. Letérdelt a földre, és kezébe vette a kislány kicsi kezeit, közben mélyen a szemébe nézett. Tekintete pár pillanatra ott ragadt, mert abban a szempárban meglátta, amit eddig keresett. A szeretetet és a hálát, ami ott csillogott az apró lányka szemében.



ŠAngel



Várom a cím ötleteket. :)