Itt az eredeti:
http://www.telegraph.co.uk/arts/main.jhtml?xml=/arts/2008/01/29/bfheath129.xml

Előrebocsátom, szutyok éjszakám volt, ezért csak egy szabad fordítást ütöttem össze, az esetleges hibákért én kérek elnézést. Lektorálni szabad. Íme:

Egyik éjjel, amint Chicagoban, a LaSalle Streeten állva
próbáltam beállítani a Dark Knight egyik jelenetét, egy
asszisztens gördeszkázott a látóterembe. Csendben elátkoztam
a pillanatot, amikor Heath először deszkázott be a díszletbe
teljes sminkben. Aggódtam, milyen képet vágnak a Batman-
rajongók egy deszkás Jokerhez, de a valódi hatása az volt,
hogy a fiatalabb stábtagok is rákaptak a gördeszkára. Ha
megkérdeznénk őket, miért hozták be a munkahelyükre a deszkát,
őszintén azt felelnék, fogalmuk sincs. Ez az igazi karizma:
oly láthatatlan és magától értetődő, mint a gravitáció.
Ez volt Heath birtokában is.

Heath teli volt kreativitással. Benne volt minden mozdulatában.
Egyszer elmondta nekem, hogy szeret két munka között addig
várni, amíg fel nem ébredt benne a kreatív éhség. Amíg újra
szükségét nem érezte. Ezzel a hozzáállással jött dolgozni minden
nap. Nem sok olyan színész van, aki mellett elszégyelled magad,
hogy milyen gyakran panaszkodsz a világ legjobb melójának végzése
miatt. Heath közéjük tartozott.

Egyszer egy másik színésszel egy bonyolult jelenetet forgattak.
Két napunk volt a felvételre, és az első nap végére ráleltek
valamire, és Heath aggódott, hogy ha szünetet tartunk, másnap
már nem lel rá. Folytatni akarta a felvételt, befejezni.

Nehéz túlórázni kérni a stábot, amikor mindenki tudja, hogy
másnap rengeteg idő lesz a befejezésre. De mindenki érteni
látszott, hogy Heath valami különlegeset érez, és hogy rögzítenünk
kell, mielőtt tovaszáll. Hónapokkal később tudtam meg, hogy
aznap éjjel, amint Heath hazaindult a forgatásról, halkan
megköszönte minden egyes stábtagnak, hogy olyan későig maradt.
Diszkréten. Nem célozgatott semmire, csak kifejezte háláját,
amiért lehetőséget nyújtottak neki az alkotásra.

Azok az éjszakák Chicago utcáin tele voltak kaszkadőr-
felvételekkel. Ezek időnként unalmasak lehetnek a színész
számára, de Heath-et lenyűgözték, lelkesen fogadta el a kamera
kocsiba szóló meghívást amellyel a járműveket üldöztük a
moziforgatagban. Nem csupán a buli kedvéért, hanem hogy a
részese lehessen. Mindennek. Magával hozta a laptopját is
a kocsiban, és tartottunk egy nagysebességű vetítést két
folyamatban levő munkájából: rövidfilmekből, melyek egyszerre
voltak izgalmasak és nyugtalanítóak. Túláradó gazdagságuk
láttán tompának és nehézkesnek éreztem magam. Sosem éreztem
magam olyan öregnek, mint azt látva, Heath hogyan térképezi fel
a talentumát.

Azon az éjszakán tettem neki egy ajánlatot - tudván, hogy
úgyse kéri számon rajtam -, hogy nyugodtan jöjjön ki a
forgatásra amikor szabadnapja van, hogy lássa, mit csinálunk.

Amikor beülsz a vágószobába egy film leforgatását követően,
felelősséget érzel a színész iránt, aki megbízott benned, és
Heath mindent beleadott nekünk. Ahogy elkezdtük az én
vágásomat, minden jelenetnél eltűnődtem, minden vágásnál.
elképzeltem a vetítést, ahol meg kell mutatnom neki a kész
filmet, három-négy sorral mögötte ülve és a feje mozdulatait
figyelve, hátha kitalálom, mit gondol arról, amit összeraktunk
abból, amit tőle kaptunk. Ez a vetítés már sohasem valósulhat meg.
Minden nap látom őt a vágószobában. Vizslatom az arcát, a
hangját. És rettenetesen hiányzik.

A LaSalle Street-en állva odafordulok a segédrendezőmhöz és
szólok neki, hogy tüntesse el a deszkás kölyköt a szemem elől,
amikor ráébredek: Heath az, a kötött sapkát a szemébe húzva,
beugrott a szabadnapján, hogy éljen az ajánlatommal. És
önkéntelenül elmosolyodom.