Az egyenirányítócső szilíciumdiódás pótlásakor nem csak az indulási/üres elkó feltöltési árama lesz sokkal nagyobb - ez önmagában nem lenne elég a szekundertekercs maradéktalan leégetéséhez. A 20-50 ohmos 20 wattos ellenállás kell ugyan, de egészen más okokból... Megpróbálom érthetően vázolni:
Analóg összehasonlítást kell tenni a CSŐ és a félvezetődióda működése között. A lényeg a statikus és dinamikus belső ellenállásaik közötti alapvető különbség, ami a kis/nagyteljesítményű csöveknél néhányszor 10 - néhányszor 100 ohm. Dinamikus belső ellenállása pedig az egyenirányított feszültség hullámformájából adódó növekedésével-csökkenésével nem lineárisan csökken és nő. Régi szakirodalmak tanulmányozása során rábukkanhatunk az egyenirányítócsövek elhasználódását mérő módszerrel, ami ezen a jelenségen alapul. Lényege, hogy csőtipushoz választható (jobb katalógusokban megadott!) terhelőellenálláson és mA-mérőn keresztül kb.40-120 V feszültséget kap a primitív áramkör, és a legkisebb feszültségről indulva ("ős"-toroid - a dimmer teljesen alkalmatlan!) a feszültséget addig emelik, amíg a katódáram el nem éri a névleges értéket - ha egyáltalán képes a vizsgált cső még erre... a cső annál jobb, minél kisebb feszültség mellett áll elő a megengedhető maximális katódáram! Nem véletlenül van még a legszűkszavúbb katalógusban is szigorúan megadva a katódra köthető elkó maximális kapacitása!!!

Félvezetőknél ez a "lágy" felfutási szakasz nincs meg, hanem az áramerősség majdnem rakéta módjára emelkedik az égbe - vele együtt az eszköz is az örök vadászmezőkre, legalább is egy kellően "keményre" tekercselt táptrafónál, vagy megsokszorozott "hátországi" elkóhadsereggel! Ezt hivatott a felemlegetett 20-50-(100!) ohmos sokwattos huzalellenállás korlátozni, mert ez égeti le a csöves egyenirányításhoz méretezett nagyon vékony zománchuzalból készített szekundertekercset. A trafó halála így áll elő, nem az egyik dióda zárlata miatt. A félvezető-dióda hevenyészett méretezés miatt szokott inkább átütni, mert az anódja és katódja között 2xnégyzetgyök-2-ször egyenirányítandó váltófeszültség lép fel terheletlen kommutációnál, ami pl. a legkisebb teljesítményű csöves végfokoknál használatós 300 V mellett 846 V !!! Ha erre a legkisebb "áramszolgáltatói szőr", zavarimpulzus is ráül, akkor beáll a halál, ami a félvezetőknél irreverzibilis folyamat... sajnos... és a kaszás nem áll meg itt, hanem "drótozott" biztosítónál pillanatok alatt megsüti a szekunder tekercset, ami füst kibocsájtása közben mindinkább egy rövidrezárt menetté kezd válni, ami további túlbiztosításnál szépen megával viszi a primertekercset is, esetleg még a gazdáját is, ha a primer fázis felőli része ég át a vasmag felé... Sajnos, volt már ilyen értelmetlen és sajnálatos zenészhalál nem is egyszer, amit a Wickmann-betétek helyére ideiglenesen betett "mérethelyes" M3-as csavarok okoztak, főleg gitárosok (a húr földelt!!!) között.
Csöves alapkapcsolás félvezetősre aáalitásának előnye:
- törhetetlen, és nem tud legázosodni;
- nem igényel fűtőteljesítményt (felületesen ennyivel több maradna a végcsöveknek, HA...)
- a CSŐ, igaz hogy naggyon lassan, de mégiscsak megöregszik, természetes halála a fűtőszálszakadás (a katódkivezetés leolvadása drasztikus és természetellenes!) A félvezető úgymond örökéletű, de a csavarhúzós tápfeszkeresést még annyira se tolerálja, mint a cső...
Ezzel ki is fújtak az előnyök! Viszont hátrány van bőven:
- Bekapcsolásnál azonnal megjelenik a teljes csúcs-egyenfeszültség, amiért az elkók nem mindig hálásak...de ha ezt túlélik, akkor:
- Ennek köszönhetően durrog le a felhevülőfélben lévő katódról foltokban az emittálóanyag, és megy tönkre oly hamar a "máshol" évtizedekig helytálló cső...
- A bekapcsolási áramlökés nagyságrend(ek)kel nagyobb, néha annyira is, hogy muszáj korlátozni... kézi vagy automata, ami plusz költség és plusz hibaforrás..
- A nagyságrendekkel nagyobb csúcsáramok miatt a há-trafó melegszik rendesen - legalább is akkor, ha ezzel a módszerrel "tuningolták fel" a Nagyérdemű Kuncsaft cuccát - ugyanis az ezt meggátló, jól méretezett előtétellenálláson éppúgy elvesz a "tuning"-feszültség, mint annakelőtte a csövön, hivatalból, és ettől kezdve minden visszaáll a régi kerékvágásba...
- Az esetleges "földhurkok" sokkal kíméletlenebbül jelentkeznek, megnő az alapbúgás, a tüneti kezelésre elszaporított elkók többnyire alig hoznak valamicske javulást, mert nem ezek kis létszáma a kiváltó ok - a bekapcsolási áramlökés meg csak nő, csak nő, eredmény sehol, pedig már mi pénz áll benne...
- A cső tönkremenetele egy jól követhető, lassú folyamat, elhárítása különösebb szaktudás nélkül is kockázatmentes, gyors és egyszerű, nemúgy a félvezetőé...
- a cső nem érzékeny a hálózati, és azon terjedő tranziens túlfeszültségekre, amit a félvezető csak többszörös biztonsági tényezős túlméretezéssel, vagy megintcsak plusz alkatrészek beépítésével tud elviselni, ami megintcsak plusz költség és plusz hibalehetőség...
- A cső sokkal jobban bírja a túlterhelést, még a kisebb zárlatokat is, mint a félvezető...éppen ezért is sokkal precízebben védhető jól méretezett olvadóbiztosítókkal!

A zene, és az Őt előidéző Zenészek szeretete vett rá a téma végkifejletig tartó ragozására. Nincs pokolibb, mint egy koncert elején bekövetkező krach...
A pókháló egyetlen szálának megváltoztatása valamennyi helyre kihatással van - nem árt ezt reálisan mérlegelni minden átalakítás előtt. Tiszteletteljes üdvözlettel: Topsound