"Hajrá, Izland!"

 

Ez az SMS érkezett nem sokkal a szerdai Magyarország-Izland férfi kézilabda Eb-középdöntő meccs vége előtt az egyik Kossuth Rádió-hallgatótól. Beolvastam, pedig nem kellett volna, azóta nem hagy nyugodni a dolog.

 

Mielőtt erről kissé hosszabban értekeznénk, hozzuk elő a decemberi, franciaországi női kézilabda-világbajnokságot, ahol a magyar csapat Dél-Korea ellen lépett pályára. Az ellenfél akkor egy atomjaira hullott társaság benyomását keltette, mondta is mindenki úton-útfélen, hogy most aztán nem nyomasztja őket a tét, oda is csapunk rendesen. Nem így történt. Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, a magyar férfiválogatott azonban Izland ellen járt így: adott a nulla pontos ellenfél, biztos nincs nekik motivációjuk, gyerünk. Így lett a vége 36-28 as győzelem - nem ide. Mert mi mindig azt gondoljuk: ha a soros ellenfélnek nincsen pontja, nekünk meg van 3, mindjárt eleve feladja a magyarok elleni csatát.

 

Vajon miért van mindez? Miért van az, hogy Norvégia ugyan totálisan vesztésre áll Szlovéniával szemben (mi is motiválta a szlovénokat, hiszen e meccs előtt az olimpiai selejtező nagyon távol volt tőlük), ám minden norvég gólnál úgy ünnepel a stavangeri közönség, mintha éppen akkor nyerte volna meg a házigazda az Európa-bajnokságot. Pedig ha az ember bekapcsolja a tévét, itt is láthatja ugyanazokat a bugyuta adásokat, mint amin otthon "nevelkedik" a magyar, itt is van "Lost", meg valóságshow. Van, de nem játszik központi szerepet Norvégia életében. A lapok címoldalán nem valami ügyeletes műmelles "sztár" van, akit odahaza megpróbálnak példaként eladni, hanem a sportoló. Mert most itt kézilabda Európa-bajnokság van, lehet, hogy Norvégvia nagyot bukik, lehet, hogy el sem jut Pekingbe, mégis az egész sportszerető norvég közvélemény mellettük áll. Nekem annak ellenére Norvégia a kedvenc országom, hogy most nem sok siker néz ki itt nekünk. Kedvencem, mert itt a gyerekek előbb tanulnak meg síléccel futni, mint járni, kedvencem, mert a hihetetlen nehéz természeti körülmények közepette is tudnak mosolyogni (kérdezzünk meg erről egy karasjoki embert, aki fél évig a sötétben él). kedvencem, mert ennek az országnak legalább annyira fontos a sport, mint az olaj és valahol arról álmodozom, milyen jó lenne "norvég sportriporternek" lenni, annyi szép sikert megélni, mint amit ők az elmúlt 20 évben megéltek. Kedvencem, mert itt a miniszterek bicajjal mennek a munkába és nem csak akkor, ha egy tévéstáb éppen erről forgat, kedvencem, mert vannak kerékpárutak, erdők, melyekben az állatok nyugodtan élnek és nem kell menekülniük a legújabb magyar "divatsport", a quad elől, kedvencem, mert a pozitív feeling még a legutolsó és angolul jól beszélő autóbuszvezetőből is kisugárzik.

 

Mindazonáltal úgy vélem: a 24. órájának a végefelé közeledik a magyar sport. Az állam vagy felismeri, hogy támogatni kell, hogy a XXI. században a csapatsportok körül forog a világ (most nem elsősorban a magyar labdarúgásra gondolok, bár a fejlesztés, a normális emberek sportágba való bevonása ott sem lenne mellékes), vagy elkezdődik a fejlesztés, vagy nagyon rövid időn belül vége lesz mindennek. Igen, ez is benne van. A magyar sport (élsport) jelenleg maga a csoda. A krém kb 150-200 ember, az egyéni sportágakban van annyira intelligens valaki (és kedves), mint Igaly Diana és akkor olimpiai bajnok, van annyira elhivatott valaki, mint Tóth Krisztina, nyer Európa-bajnokságot, van annyira tehetséges (és elnyűhetetlen) valaki, mint Kolonics György, s olimpiai bajnok. Az esernyőt az egyéni sportágak képviselői tartják a magyar sport fölé, ők azok, akiket a világ nem ismer, e miatt busonghatunk, de ha ők sem lesznek, akkor kik? Aztán van a kézilabda, amely az utolsó 20 évben hihetetlen fejlődésen ment keresztül, s ez a kis ország (a magyar) még mindig tartja a lépést az elittel. Lehet, hogy most csak 9. lesz az együttes, de a nagy orosz medve a 13. helyről kullogott haza, aztán meg voltak olyan országok (Szerbia, Románia, micsoda hagyományok!), amelyek el sem jutottak ide. Ezzel együtt a 9. hely nem dicsőség, hanem állapot, Magyarországon rossz állapot, hiszen nálunk az ezüstérmest is ledorongolják - tetszettek volna aranyat nyerni.

 

Dévényi Tibi "bácsi" esete óta tudható: óvatosan kell bánni a netes fórumozók lelkivilágával, eszem ágában sincs, hogy szapuljam őket. Ez is egy fórum, régen voltak olvasói levelek, azt is lehetett álnéven beküldeni, aztán vagy megjelentek, vagy nem. Most itt ez a lehetőség, amely kb. olyan, amint azt egyik kedves kollégám megfogalmazta: mintha 1977-ben valaki bement volna a tévébe, kilökte volna Kudlik Júliát helyéről, s egy sísapkában, hogy a szeme se látsszon ki, benyögte volna, hogy hülye a Baróti Lajos, mert csak a pótselejtezőn jutottunk ki Argentínába, azt jónapot. Az egyik nap az egekbe emelnek, a másik nap ledorongolnak, az egyik nap csodacsapat, a másik nap kutyaütők. Félreértés ne essék, nem baj, hogy van ez a lehetőség, sőt! A vélemény szabad, a fórumozók többsége az életben is normális ember (egyikőjüket meg is hívtam a rádió Év sportja adásába), aztán persze vannak olyanok, akik élvezkednek. Élvezkednek a kudarcokon, az agyagba döngölik a sportolókat, majd klikk és számukra vége. Az életben semmi sem fekete és fehér. Magam sem azért írom alá ezeket a "cikkeket" mert ezzel óhajtok népszerűbb lenni, csupán tavaly a férfi vb-n tettem egy kisérletet, amely kedvező fogadtatásra talált, ezért folytattam az idén is. S lehet, hogy ezek a magyar kézilabdázók cigiznek, lehet, hogy Klembucz Ferenc amúgy isteni kolbászát eszik, lehet, hogy nem elég tudományosak, lehet, hogy nem úgy gyúrják őket, mint a németeket, lehet, hogy a kapitányuk nem annyira okos, mint monsieur Onesta, lehet, hogy minket tényleg a balsors tép, de akkor is a legjobbat akarják. Magyarok, a mi sportolóink, a mi kézilabdázóink, akik előtt a következő Veszprém-Szeged meccsen ugyanúgy "meghajol" a publikum, mint korábban.

 

Tehát akkor Hajrá, Izland!? Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás. Amikor 1990-ben elkezdtem ezt a foglalkozást, arra tettem fel "mindenemet", hogy rengeteg szép magyar sikerről tudósíthassam az otthoniakat. Mert én vagyok az a szerencsés néző, aki elmondhatja, mit lát. A tegnapi, Izland elleni meccs, nem volt szép. A fiúk nem bírták el a rájuk nehezedő terhet. Rosszul játszottak. Gál Gyulának nem megy. Skaliczky nem üvöltötte le a hajukat. Nagy Laci nem lőtte át a falat. Eklemovics nem irányított úgy, ahogyan kellett volna. A felkészülés nem volt olyan, ami győzelemre vezette a társaságot. De könyörgöm, ezért mindjárt rájuk kell dobni a keszegi (Nógrád megye) kőbánya összes kövét?

 

És Hajrá, Izland?

Nem. Hajrá, Magyarország!

 

 

Lantos Gábor