Spe salvi – A haladásba vetett hit korlátai


Spe salvi kezdetű enciklikájában XVI. Benedek azt is vizsgálja, hogyan alakult át a remény keresztény fogalma az újkor folyamán. Megállapítja, hogy annak helyét az értelem és a szabadság elsődlegességét hirdető haladásba vetett hit vette át. Ám mindkét politikai megvalósulási formája, a francia forradalom, illetve a marxizmus alapvető tévedésekre épült.

Az újkorban a nagy földrajzi és tudományos felfedezések, az újabb és újabb találmányok következtében az ember képessé vált, hogy értelmezze a természetet, és irányítása alá vonja. Ebből fakadt az a következtetés is, hogy helyreállítható az ember uralma a természet felett, ami még a bűnbeeséssel veszett el. Az „elveszett Paradicsomot” a modern ember tehát immár nem a Jézus Krisztusba vetett hittől várta, hanem a tudományra alapuló gyakorlattól. Persze nem a hitet tagadta, de annak jelentősége megváltozott, áttevődött a magánszféra és a túlvilági dolgok szintjére, vagyis a világ számára valamiképpen jelentéktelenné vált. A remény ezáltal új formát öltött: a haladásba vetett hitté alakult.

A haladás gondolatának középpontjába két meghatározó kategória került: az ész/értelem és a szabadság. A haladás alatt az értelem mindinkább kiteljesedő uralmát értették, ami egyben szabadulást jelent minden függőségtől, vagyis haladás a tökéletes szabadság felé. A szabadság pedig annak ígérete, hogy az ember megvalósíthatja önmaga teljességét.

Mindkét fogalomnak, a szabadságnak és az értelemnek is van politikai vonatkozása. Az ész uralmára úgy tekintenek, mint „a teljesen szabaddá vált emberiség új állapotára”. Világos, hogy mindkét fogalom „hatalmas robbanóerejű forradalmi potenciált hordoz”.

Ez a remény két fázisban nyert politikai megvalósulást, ami a pápa szemében igen fontos a keresztény remény fogalmának fejlődése szempontjából is. Először is a francia forradalom kísérlet volt arra, hogy immár politikai formában is megvalósítsa az ész és a szabadság uralmát: „a felvilágosult Európát kezdetben elbűvölték ezek az események, de a fejlemények láttán aztán el kellett kezdenie új módon gondolkodnia értelemről és szabadságról.”

A XIX. században is a haladásba vetett hit jelentette az emberi remény új formáját, és továbbra is az értelmet és a szabadságot tekintették vezércsillaguknak a remény útján. A technikai fejlődés és az iparosodás azonban hamarosan teljesen új társadalmi helyzetet teremtett. Megszületett az ipari munkások rétege és az ún. proletariátus, aminek nyomorát Friedrich Engels „felkavaró módon mutatta be”, és ennek nyomán világossá vált, hogy az egész polgári társadalmi rendet meg kell változtatni: a haladásnak a kis lépések után egy forradalmi ugrásra volt szüksége. Ekkor Karl Marx megértve a kihívást, „megkísérelte elindítani ezt az új nagy, és elgondolásai szerint végleges történelmi lépést az üdvözülés felé – annak irányába, amit Kant ’Isten országaként’ jelölt meg”.

„Minthogy szertefoszlott az odaát igazsága, immár az ideát igazságának érvényre juttatásáról volt szó. Az ég kritikája átalakult a föld kritikájává, a teológia bírálata a politika bírálatává. A jobb, a véglegesen jó világ felé történő haladás nem csupán a tudományból fakad, hanem a politikából – egy tudományosan kigondolt politikából, ami képes felismerni a történelem és a társadalom struktúráját, s így a forradalom irányába mutat.” Marx precízen, ám egyoldalú részrehajlással írta le saját korának helyzetét, és nagy elemzőképességével megmutatta a forradalom felé vezető utat. Sőt, a kommunista kiáltványból születő párt révén a gyakorlatban is elindította azt. „Ez az ígéret, az elemzés élességének és a radikális változáshoz szükséges eszközök világos kijelölésének köszönhetően csábító volt és mindmáig újra és újra csábító.”

Ám a forradalom győzelme után „kiderült Marx alapvető tévedése”: nem mondta meg, hogyan tovább. Azt gondolta, hogy az uralkodó osztály megdöntésével és a termelési javak kisajátításával „megvalósult volna az Új Jeruzsálem”. Leninnek rá kellett jönnie a forradalom győzelme után, hogy mestere írásaiban nem található semmilyen iránymutatás a folytatásra vonatkozóan. Csupán a köztes állapotról beszélt, a proletárdiktatúráról, „amit nagyon is jól ismerünk, és tudjuk azt is, mi fejlődött ki belőle: nem egy egészséges világot szült, hanem elkeserítő pusztítást hagyott maga mögött”.

Marx alapvető tévedése abban áll, „megfeledkezet arról, hogy az ember mindig ember marad. Megfeledkezett az emberről és megfeledkezett szabadságáról. Megfeledkezett arról, hogy a szabadság mindig szabadság marad, és a rosszra is irányulhat. Azt hitte, ha egyszer rendbe teszik a gazdaságot, minden rendben lesz. Igazi tévedése a materializmus: az ember ugyanis nem csupán a gazdasági körülmények terméke és nem lehet pusztán kívülről megváltani, kedvező gazdasági körülmények megteremtésével.”

„Már a XIX. században megjelent a haladásba vetett hit bírálata. A XX. században aztán Theodor W. Adorno drasztikusan fogalmazta meg a haladásba vetett hit problematikus voltát: a haladás, ha közelebbről megvizsgáljuk, valójában a parittyától az óriásbombáig ívelő fejlődés. Ez ténylegesen egy olyan oldala a haladásnak, amit nem szabad letagadni. Másként megfogalmazva: nyilvánvaló, hogy a haladás kétértelmű. Kétségtelenül új lehetőségeket biztosít a jóra, de a rossz előtt is hatalmas lehetőségeket nyit meg, olyan lehetőségeket, amilyenek korábban nem léteztek. Mindannyian tanúi vagyunk, hogyan válhat, és vált is rossz kezekben a haladás valójában a rosszban való szörnyű előrehaladássá. Ha a technikai haladás nem társul haladással az ember etikai fejlődésében, a belső ember növekedésével (vö. Ef 3,16; 2 Kor 4,16), akkor az nem is haladás, hanem fenyegetés az ember és a világ számára.” (Spe salvi, 16-22.)

Érszegi Márk Aurél/Magyar Kurír