Talán Raj Tamás Rabbi kedves írása elhesegeti kétségeidet..... és nem ál zsidókkal példálódznál itten, akik zsidóknak mondják magukat, pedig nem azok, függetlenül a körülmetélkedettségének tényétől, avagy hiányától!!

"""" A kóser bor

A szőlő az ókortól kezdve Izrael országának és így a zsidóságnak is egyik ismert jelképe. A késő ókorban Izraelből még Rómába is exportáltak bort, amelyet elsősorban az izraeli hegyek (különösen a Karmel-hegy) tengerparti lejtőin, valamint Hebron környékén szüreteltek. Ez utóbbiról már a bibliai kémek históriájából is hallhattunk. (Az izraeli turisztikai hivatal jelképe mindmáig ennek a híres történetnek az ábrázolása: ketten visznek a vállukra helyezett rúdon egy hatalmas szőlőfürtöt.)

A szőlő és a bor (vagy boroskancsó) ábrázolásával gyakran találkozhatunk ókori zsidó sírköveken és egyéb reliefeken, továbbá pecsétgyűrűkön és mozaiklapokon. Ez utóbbiak közül kiemeljük a Béth Seán-i monostor mozaikpadlóját (i.sz. 567 körül), ahol a szőlő mint Izrael jelképe szerepel a figurák mögött. A budapesti Zsidó Múzeum több gyönyörű, héber feliratú boros kupát (serleget) őriz, amelyek többségükben a magyarországi zsidó ötvösművészetnek remekbeszabott alkotásai. Ezek közül kiemeljük azt a héber feliratú trébelt ezüst kupát (talpas szőlyőfőpohár), amelyet a XVII. század elején Georg Müller készített, s amely szárán favágó gyermeket madárral, felső részén szőlőfürtöt ábrázol.

Éppen a fenti szimbolikus jelentése miatt került be a mindmáig élő zsidó vallási gyakorlatba az a szokás, hogy míg hétköznap az étkezést mindig kenyérrel kezdik, ünnepen és szombaton azonban a kenyér (kalács) megszegését is megelőzi a boráldás: hiszen a bor (a szőlőtő gyümölcse) Izrael országára emlékeztet.

Mivel a zsidó hagyomány szerint a szombat péntek este kezdődik, gyertyagyújtás után (vacsora előtt) az első szertartás a kiddus (a boráldás): ez a héber szó voltaképpen megszentelést jelent. A házigazda magasba emeli borral telt serlegét és hálát adva Istennek, köszönti az ünnepet. Mivel a Bibliában azt olvassuk: poharam csordultig van tele, ezért vallási előírás szól arról, hogy az ünnepköszöntő serleget színültig kell tölteni borral. A borból a család minden tagja iszik egy keveset. (Újabban, elsősorban Izraelben és az Egyesült Államokban szokásba hozták, hogy a családfő mellett a fiúgyermekek is kapnak boros serleget, s hogy megtanulják, ők is mondanak boráldást.)

A kiddus következtében a bor fogyasztása az ünnep és különösen a szombat megtartásának legjellegzetesebb kifejezője lett a hagyományos zsidóságban. A borra áldást kell mondani az ivás előtt és után egyaránt. A Talmud szerint a bor jelentőségében kiemelkedik, ezért áldása is különbözzék. (Talmud Brachot 35/a.). Mivel mindkét áldás szövege a szőlőtő gyümölcsé-ről szól, vallási szabály kötelezi a zsidót arra, hogy csakis szőlőből készülhet a jó bor. (Ha a szabálynak nem tenne eleget, hiábavaló áldást mondanánk a borra, ami egyenesen bűnnek számít.) Talán ennek köszönhető az a közismert feltevés, miszerint a kóser bor jobb és hitelesebb a többinél...

A vallási előírások szerint azonban bort nem csupán a szombat és az ünnepek köszöntésére használják, hanem számos rituális szertartásnál is. Ezek közül természetesen kiemelkedik az esküvő. Ilyenkor az úgynevezett hét áldás (héberül sevá brachot) keretében borral köszöntik az ifjú párt. Érdekes, hogy az ókor vége óta a jegyesek kétszer isznak esküvőjükön a borból. Ennek oka abban az intézkedésben keresendő, hogy a rabbik egybevonták az eljegyzést és a házasságkötést, nehogy a vőlegény menetközben meggondolja magát, és az eljegyzett menyasszony szégyenszemre pártában maradjon...

Nemcsak a szombat beköszöntését, de távozását is borral üdvözölték. A szombatbúcsúztató szertartás hagyományos neve havdalá (= szétválasztás). A diaszpórában több helyütt (elsősorban Babilóniában, ahol az ókor végén, a középkor elején nagyszámú zsidóság élt) nem termett meg a szőlő, ezért olykor nagy áldozatba került a szombat és az ünnepek köszöntéséhez, búcsúztatásához szükséges bor előteremtése. Mindig voltak azonban olyan jótékony emberek, akik magukra vállalták ezt a terhet, és a község számára biztosították a nemes italt. Babilóniában külön imádságot iktattak be a szombat délelőtti szertartásba, amelyet mindmáig mondanak, áldást kérve azokra is, akik felajánlják a bort a szombatköszöntő és búcsúztató összejövetelek céljaira� (héberül jájin lekidus ulhavdalá).

A talmudi korban még a gyászházban is szokás volt inni. Sőt, a rabbik ezt egyenesen vallási jócselekedetnek, héberül micvának tartották. Tíz pohár bort engedélyeztek a gyászolók számára. Hármat közvetlenül étkezés előtt: a temetés utánig ugyanis tilos volt enni, s a böjt végén hasznosnak vélték az ital fogyasztását a gyomornedvek megindulása érdekében. Három pohárral lehetett inni étkezés közben, négyet utána (a vendégek kedvéért). Egyesek még további négy pohár bort is megengedtek, ha később eljöttek a város vezetői és előkelői, hogy részvétüket nyilvánítsák a gyászházban. (Talmud Ketubot 8/b.).

A közhiedelem szerint a zsidók nem isznak. A valóság azonban ennek ellentmond: vallásos zsidó környezetben, mint láttuk, az ünnepek (ide értve a hétről hétre ismétlődő szombatot is) és a különféle szertartások szinte elképzelhetetlenek bor (és persze, boráldás) nélkül. Izraelben készült statisztikai felmérés szerint a bor- és szeszes italfogyasztás ott nem volt kisebb mértékű más országok hasonló adatainál, viszont az ittas állapotban (részegen) előállítottak száma szinte elenyészően csekélynek bizonyult. Mindez azt mutatja, hogy rendszeresen ugyan, de nem mértéktelenül fogyasztják a zsidók a szeszes italokat.

Amikor a római Titus Jeruzsálemben i. sz. 70-ben elpusztította a Szentélyt, sokan kétségbe estek. A farizeusok elhatározták, hogy többé nem esznek húst és nem isznak bort. Jósua rabbi elment hozzájuk, és megkérdezte tőlük:

Fiaim, miért nem esztek húst, miért nem isztok bort?

Tudhatnád, mester, válaszolták ők , a Szentély elpusztult, megszűnt az áldozatbemutatás. Nem ehetünk húst, ha az Örökkévaló oltárán sem tudjuk többé bemutatni azt. Vége lett minden örömünknek, nem ihatunk bort sem, hiszen végleg megszűnt az italáldozat is.

Akkor kenyeret sem ehetnétek többé, szólt a mester , hiszen megszűnt immár a Szentélyben a lisztáldozat. Vizet sem ihatnátok többé, mert vége szakadt a vízmerítő ünnepnek. Hanem tanuljátok meg végre: soha nem szabad olyan rendeletet hoznotok, amelyet a közösség többsége nem lesz képes megtartani (Talmud Baba Batra 80/b.).

Egyetlen olyan zsidó ünnep található csupán, amikor nemcsak kötelező a borfogyasztás, de a kelleténél többet is illik inni: ez a purim, a zsidó farsang. Az ünnepet a bibliai Eszter könyvében olvasható történet, a perzsiai zsidók csodálatos szabadulásának emlékére tartják, s mindmáig ez a legönfeledtebb örömnap a hagyományos zsidóság körében. Ilyenkor a gyerekek álarcot öltenek, a családok megajándékozzák egymást, bálokat rendeznek, Izraelben fáklyás felvonulást, karbevált tartanak, és természetesen sok szeszes italt fogyasztanak. Sőt, a hagyomány szerint ezen a napon annyit kell inni, hogy az ember ne tudjon különbséget tenni a történet pozitív és negatív főszereplője, a zsidók bírája, Mordecháj (Mardokeus) és a gonosz miniszter, Hámán között. Egy kabbalista magyarázat szerint ennek az az oka, hogy a baruch Mordecháj (= áldott legyen Mordecháj) és az arur Hámán (= átkozott legyen Hámán) kifejezések héber betűszámainak összege megegyezik. """
http://www.zsido.hu/receptek/bor.htm