Ismét itt vagyok, szokásos összefoglalóval, és a pozitív véleménynek köszönhetően megpróbáltam most még színesebben leírni az eseményeket. Elsőként a Ronnie O’Sullivan vs Jamie Cope – mérkőzést választottam (hiszen ezt láthattam tegnap először).

Egész közel járt Ronnie O’Sullivan a továbbjutáshoz, már 6-2 –nél, hiszen egy rendkívül gyors találkozóról volt szó. 13,8 perces frame-átlaggal, s a legrövidebb pontosan 9 perc 1 másodperc volt. Ez alatt lökte Ronnie a 137-et is.

Jamie Cope számára nem indult túlságosan jól a második szakasz. Már a 9. frame elején is Ronnie-nak állt a zászló, az asztalon lévő, Ronnie szempontjából jó állás miatt. Egy 82-es breakkel hamar 7-2 –t könyvelhettünk el, a 6-2 –es vezetés helyett.

33 hónap telt el azóta, hogy Ronnie O’Sullivan nem nyert pontszerzőt. Meghívásos versenyeket igen (pl. Masters, vagy Premier League), csak valahogy az a fránya pontszerző nem akar neki összejönni, sehogy sem.

A 10. frame-ben is gyorsan előnyre tett szert. Amint leírtam az előző három sort, már egy újabb break-ben van. 64 pont körüli érték, amit összegyűjtögetett (nem jegyeztem pontosan le), s az állás is, Kurucz László szavait idézve: „remek volt a folytatáshoz”. Hihetetlen gyorsaságának köszönhetően percek alatt 8-2 volt, neki.

Szegény Jamie Cope alig-alig juthat szóhoz a találkozón. Pedig a tavalyi Grand Prix-n 147-et lökő, fiatal játékos is nagy tehetség. Egyre feljebb és feljebb tör, egyre többet hallat magáról, egyre szebb eredményeivel előre halad az előzetes ranglistán is. 2006-os 147-ét, mint ismeretes, nem TV-s asztalon lökte. (Akkor sokáig jutott, Neelyvel játszott döntőt, aki megverte őt – Neil Robertson-t (KEDVENC JÁTÉKOSOMAT!) szoktam Neelynek becézni, de úgyis kitaláltátok, hiszen biztos emlékeztek arra a döntőre -.) Érdekesség, hogy Jamie Cope rengeteg 147-et lökött már edzéseken, s volt olyan alkalom, amikor szintén egy edzés keretein belül 155 pontot kreált egy frame-ben. Legalább egy 15 év benne van a játékában, Kurucz László szerint. (Szerintem is, biztos vagyok benne, hogy még akár 20-25 évig is képernyőn lehet, ha így folytatja, és még jobban beérik.) Érettebb lett már most, látszik, hogy nem próbál rá mindenre, nem olyan vakmerő, mint korábban. Sokkal megfontoltabb játékos. Méltó ellenfele Ronnie O’Sullivan-nek, itt, a UK Championship negyedik negyeddöntőjében.

De hadd térjek kicsit vissza a 147-re. Ronnie ugyanis 147-re áll, a következő (11.) frame-ben. 10 piros, 10 fekete után már erre játszott (a maga sebességével, klasszis módon). Ám elérkezett a 15. feketéhez, melyet egy falról szeretett volna a lyukba küldeni. A találat túl vastag lett, vékonyabban kellett volna ahhoz eltalálni, hogy egy falról, könnyedén célt érjen. Így ez kimaradt, pedig nem lett volna kis dolog, ha sikerül – a lökés után látható volt, hogy az állítás szinte tökéletes lett volna a feketére. Izgultak a Ronnie-drukkerek, (akár lelátón, akár otthon), izgultam én is, és velem együtt minden olyan snooker-kedvelő, szerte a világban, akik a magas break-eket szeretik. De mint mondtam, kimaradt sajnos, és „csak” 112 lett belőle. Félelmetes játékot láthattunk Ronnie O’Sullivan-től. Az első, hivatalos 147-et 25 évvel ezelőtt, 1982-ben Steve Davis lökte. Ha most Ronnie lökött volna, az lett volna a 60. hivatalos maximum.

S hogy hogy mi is történt az utolsó, 12. frame-ben? Annak ellenére, hogy egy taktikusabb, előzőkhöz képest kicsivel lassabb frame-ről van szó, egyaránt gazdag volt break-ekben és magas színvonalú biztonsági játékban. Végül, Ronnie O’Sullivan-nek maradt tartaléka, ismét félelmetes lökéseket produkált, és nyert. Így alakult ki a 9-2 –es végeredmény. Ez jelentette számára a továbbjutást is egyben. Sajnáltam Jamie Cope-ot, hiszen láttam a szemében azt a tüzet, azt a nyerni akarást, és igazán remélem, hogy lesz még lehetősége ebben a szezonban negyeddöntőt, majd elődöntőt játszani. Ronnie győzelmének örülök, bár meg kell, hogy mondjam, látva azt, hogy összesorsolták (egy ágra) Mark Selbyvel…

Következő: MARK SELBY vs Marco Fu (Ennél a résznél nehezebb dolgom van, hiszen igazság szerint meg kellene próbálnom általánosítani, de ez az, ami most lehetetlennek tűnik. Ha ezt most egy hivatalos újságba kellene beírnom, vagy egy hivatalos jellegű sportoldalra és nem fórumra, akkor képes lennék rá, de mivel el nem egy olyan jellegű oldal, így nem szakadok el a személyesebb gondolatoktól, érzésektől.)

Nem tudtam teljes figyelemmel követni az előző mérkőzést, mert közben izgultam a másik asztalnál játszó Mark Selbyért. Aki itt a fórumon régről ismer (Viva la Diva; Hendry, pl.), ők tudják a miértjét a dolognak. Aki viszont nem, annak csak annyit, hogy nem szeretnék tévhitet kelteni, Mark Selby nem kedvenc játékos, teljesen más dologról van /volt/ szó.

Első emlékem 4-3, mikor is egy safety-csatában Mark megadta ellenfelének azt a frame-et. Következő volt a szituáció: kellett már neki egy snooker, és úgy próbálta hibára késztetni ellenfelét, s utána még az asztalt is végig kellett volna löknie. Ám hibázott, és nem volt már esélye. A vezetése szerencsére továbbra is megmaradt. Következő emlékem: 5-4 –es vezetés volt. Ezután egy olyan szakasz következett, ahol sorozatban három frame-et is az ő nevének tulajdoníthatunk. Közben meg nem mondom, mi volt bennem folyamatosan … Gondolhatjátok, ”tiszta ideg voltam, de örültem is egyben”. Aztán eljött az a bizonyos utolsó frame (melyről ekkor még senki nem sejtette, hogy valóban az utolsó lesz). Marco Fu 8-7 –re feljött ugyanis. Eleinte (még 8-5 –nél, és 8-6 –nál) azt gondoltam, nem megyek el fürödni (talán még nem is vacsoráztam rendesen), hanem majd ha vége lesz, hiszen úgy éreztem, nem fog sokáig tartani, és hamarosan Mark behúzza magának az utolsót is, és továbbjut. Aztán mikor már az elején úgy tűnt hogy egy hosszabb safety-csata van kilátásban, gyorsan elfutottam fürödni. Benn voltam legalább egy félórát, és mire visszaértem, csak azt láttam, hogy nemhogy frame-eredmény, PONTOK SEM változtak. Szinte UGYANANNYI volt, mint amennyi akkor volt, mikor kimentem. Aztán felmerült bennem, hogy a frame hosszúságát illetőleg akár a Dott vs Ebdon - féle rekord is megdőlhet. Volt ugyan egy rövidebb break, de nagyon látszott az állásból, hogy ebből egyhamar nem lesz nemhogy győzelem, még egy egyes, vagy kettes break sem, és megjelent a kiírás is hogy már közel 58 perce tart a frame.

Aztán szépen lassan meg is dőlt a rekord. Egészen pontosan 3 perc 31 másodperccel. Ebdonéké 74 perces volt, míg tegnap este 77 perc 31 másodpercet játszottak.

Boldog voltam aztán, hogy győzött Mark, de legfőképpen annak örültem, hogy ilyen hosszú idő után újra láthattam Őt, és … egyszerűen … tényleg nem tudom elmondani (aki érti, úgyis tudja), mi volt akkor bennem, mikor ott állt Ő. (Más dolog, hogy arra a levelemre, amit akkor említettem – nyáron -, még mindig nem válaszolt. Attól tartok, biztos elfelejtett, vagy pedig rosszul írtam valamit, és félreérthette. Ez lesz az örök rejtély… )

Mindenesetre, nem akarok érzékenykedni megint, de jólesik írni ilyen összefoglalókat, és jólesik, ha azt olvasom, hogy „Hehe, ez tök jó, írjál máskor is összefoglalót!:)”.