Na hála istennek, a testrabló ufók kezdenek kiszállni az unokámból, mert ezen a héten már nem volt vele semmi baj. Ma külön szólt az ovónő, hogy úgy látszik nagyon jó hatással van rá az, hogy ebéd után hazaviszem, mert mostanra teljesen lenyugodott. Eszik, iszik, játszik, nevetgél stb.

De hogy mi lesz belőle ha felnő... abba bele sem merek gondolni, mert a mai élményeim szerint leginkább valami selyemfiú vagy dzsigoló. A csoportbéli nagylánykák körében ugyanis elementáris gondoskodnivágyást vált ki a jelenléte. Ma konkrétan fel se tudtam öltöztetni, mert egy kislány kiragadta a kezemből és bevitte a fürdőbe kezet arcot mostni, közben: adj egy puszit Ivááááán... erre bejött még kettő, és ők is: Ivááán, adj egy puszit... Iván meg szeszélyesen vagy adott vagy nem. Aztán kicipelték az előtérbe, és ketten kezdték öltöztetni, én akkor már bele se szóltam, mert valahányszor segíteni akartam, fájdalmas rosszalló pillantást kaptam el. Mindeközben az unokám mintegy kegyet gyakorolva nyujtotta hol a karját, hol a lábát, hol a nyakát (sál).

Az ovónő, meg a dadus közben ott álltak velem együtt, és nevettek, aszondja a Záginéni, hogy higyjem el, a többi kicsi is aranyos, de csakis Ivánnal foglalkoznak, mert ő kifejezetten hagyja magát.... :-)))