Csontos János: A keresetlen igazságot rendszerint a bohóc, a bolond mondja ki. Így történt ez ezúttal is: Fábry Sándor a maga érdes modorában hoszszan sorolta a politika és a nyilvánosság szőnyeg alá söpört titkait. Pedig kit ne érdekelne, hogy Bibóra dolgozott-e Göncz Árpád, vagy hogy Konrád György elárulta-e a sógorát? Valóban az MSZP pénztárnoka volt-e Fenyő és Várszegi? Miért maradt a médiafelület túlnyomó része és a vele járó reklámtorta az álbaloldali álliberálisok kezén? Tényleg szittyásan trianonozó, olvasatlan és műveletlen-e a jobboldali publikum többsége, s ezért emeli Wass Albertet Esterházy Péter fölé? De vajon milyen etikai nívón áll az esztétikailag megdicsért Esterházy, ha regényébe lazán ellopja Jeles András magánlevélként postázott szövegét, ám a plágiumot reklamáló filmrendezőt elutasítja a publicisztikák helyett „habarmányokat” gyártó Élet és Irodalom, s Jelesnek egészen „a szörnyű Népszaváig” kell szaladnia? Ki szabotálja az ügynöklistát? Miért független Babarczy Eszter, ha milliós kormánymegbízása van, vagy György Péter és Radnóti Sándor, ha az SZDSZ beszédírója? Lehetett volna Ribbentrop külügyminiszter az NSZK-ban, miként a mi kommunistáink továbbszolgáltak? Jelenhetne-e meg a Magyar Köztársaságban újság Népszabadság címmel? Megannyi izgalmas kérdés, bár csak a töredékét citáltam ide a Fábry-féle példatárnak. Ő például Gyurcsányt közönséges köztörvényes bűnözőnek tekinti. Talán kezdhetnénk itt az általános erkölcsi, politikai és médiaválság megoldását…