Vivaldi - G-dur Concerto for Strings, RV 151 "Alla rustica" - 1.tétel
Bach- H-moll Ouvertüre Nach Französicher Art BWV 831 H-Moll - Echo
Bizet - II. L'Arlesienne Szvit - Farandole
Dukas - Bűvészinas

Hogy mi köti össze a két barokk és a két - mondjuk így - 'romantikus' népszerű tételt? Hogy számomra végtelenül érzékenyek a tempóválasztásra. Jutott mindez eszembe az első két mű általam először hallott interpretációjakor (Vivaldinál valami ismeretlen társaság illetve Rafael Puyana csembalista jóvoltából).

A két barokk tétel gyors tempójú, és a fülünk is kívánja is a gyors tempót. Egy baj van csak, hogy túlzott gyors tempónál nagyon hamar vége a zenei élvezetnek. Elképesztő, szélsőségesen gyors tempójú felvételek is forognak közkézen. Még maga Karajan is nagyon felpörgeti a tempót. Azaz mivel nagyon nehéz a két követelményt szinkronba hozni, ezért örültem nagyon a két felvételnek. Vivaldinál az emlegetett felvétel-játékidejének 2:35 másodperce tűnik számomra a legideálisabbnak. Míg Bach Echójánál a 3:19-re lelassított játékidő tűnik számomra optimálisnak. Egyébként Puyana borzasztóan nagyon elkapta a fonalat a tételre való rákoncentrálás során. Káprázatos interpretáció teljesen hagyományos felfogás keretében.

A két népszerű romantikus tétel pedig azért izgalmas tempót illetően, mert keverednek benne lassú és gyors zene témák. Ez még nem lenne szóraérdemes, "sajnos" ezeknek egyszerre is kell szólniuk. Márpedig ekkor a lassú anyag kiemelése - akár unalmasra - lassíthatja a gyors anyagot, a gyors anyagra koncentrálás meg túlpörgetheti a lassút. Mármost persze feltételezve fegyelmezetett előadásmódot. Fegyelmezetlen interpretálásnál ezek a dolgok bőven 'elkenhetők', de ugye az mely hallgatóknak figyelmére pályázhat érdemben?