Vajon érdekében áll-e a magyar államnak, hogy ilyen olcsó eszközökkel nyúljon bele egy jól működő tőkepiacba? Nem hinném. Megéri a menedzsmentnek, hogy különösebb anyagi áldozatok nélkül tudja biztosítani a pozícióit, cserébe – mondjuk – a vállalat társadalmi felelősségvállalási programját úgy alakítja, hogy jusson azoknak az alapítványoknak, értelmiségieknek, programoknak, akik a parlamenti pártok számára igen kedvesek, de közpénz nem jut nekik elég? Valószínű, igen. Jó ez a mindenkori hatalomnak? Naná. 

Legyen szó véletlenül pártdelegáltak által elnökölt sportszövetségekről, "közeli" értelmiségiek által gründolt civil szervezetekről, amik már a cuslágolós állami pályázatokhoz is cikisek, mégsem akarjuk, hogy éhen haljon az alapító, aki véletlenül a kollega semmire se jó aktivizmusban jeleskedő egyszem gyereke, a nagy cégek nagy adományai kiváló eszközök arra, hogy kiegészítsék az amúgy sem csekély állami forrásokat.

A kérdés az, hogy az összes parlamenti és parlament-közeli banda által remeknek tartott, balkáni tempójú alku nem okoz-e túl nagy kárt. Nemcsak azzal, hogy – legalábbis a befektetők és az elemzők egy része szerint – hazavágja a tőzsdét. Hanem azzal is, hogy hazavágja a befektetői bizalmat és a jogbiztonságot – elvégre ki venne meg bármit is, ki fektetne bármibe is, ha a magyar állam (kormány és ellenzék, poszt- és neokomancsok kéz a kézben) egy testre szabott törvénnyel a cég megvásárlása vagy bármilyen más kártérítés nélkül átveheti a hatalmat?