Esnagy József

ÕSEIM EMLÉKÉRE

 

Akik némák voltak szólítanak,
És én szívüket nagyon szeretném;
De némaságuk börtöne a testük,
S bordáikra rácsot vet a napfény.

 

Félve hallgatóznak -- miféle csend van?
Zöld ág sem hull recsegve az útra.
Kinéznek belõlem e tekintetek,
S feltámadnak tetteimben újra.

 

Hívnának ölelni, de nem lehet,
Más vagyok én, mint Õk, s nem értenek,
Pedig a sejtjeikbõl egy sejt vagyok.

 

Így toporgunk mi már együtt némán,
Nézek rájuk s néznek Õk is énrám,
Akár a gigantikus csillagok.