Ecsedi Éva

 

Áramlatok

 

 

 

Változó fényben úsznak át
szemem előtt halhatatlanságodnak
víztiszta emlékfoszlányai.
Emlékszem rád, ahogyan jöttél
azon az eső mosta hosszú betonúton.
A lámpák fényei köröket rajzoltak,
mint glóriát, fejed fölé.
Lehet, csak álmodtam, mégis
arcodon láttam nemsoká-halálod.
Fenn magasan sötét viharos szelek
nyikorgatták a rézkakast,
lenn rozsdás láncok csörögtek,
sírósan suttogott egy elfeledett régi
házban a huzat.
Még hallom lépteid, ahogy koppannak
a deszkapadlón.
Jössz át a szobákon, sötéten.

***
Halálodban most pihensz békében?
Vagy mélyen, abban a szűk ládában
tested elporladva nyugszik? Nyugszik?
Vagy áramlatokon vágtatsz át
és nevemet kiáltva halálomat várod?

 

***
Érzem, egy napon
megragadod karom
és lelkemmel
a semmibe rohansz vakon.
Én pedig hagyom…