RAINER MARIA RILKE

Télies stanzák

Most elvetélt napok során kitartó
dac kérgében kell élnünk; védekezve
szüntelen, arcunktól a fölkavargó
szelek karmos mélységét elrekesztve.
Erős az éj, de messze jár, s a gyarló
kis lámpa meggyőz gyöngéden repesve.
Bízzál: amíg itt hó és fagy fehérlik,
jövő fogékonyságok láza érik.

Érzékeid egészen elragadták
a múlt nyárból a rózsákat? Felednéd:
a tiszta hajnal-órák nyugodalmát,
könnyű lépted s a pókbeszőtte mezsgyét?
Roskadj magadba, rázd fel, létre kel még
a drága kedv: beléd, lényedbe halt át.
S ha fennakadnál bármi veszteségen,
örülj, hogy újrakezded majd egészen.

Forgó galambraj villogása tán vagy
madárhang, félig szinte sejtelem,
virág-nézés (ilyet szem néha lát csak),
az éjt illattal váró rejtelem.
Istenien-telt természet, ki állhat
elé; ha isten benne nincs jelen?
Mert kinek szívét belül feszegetné,
arcát, betelve, kezébe temetné.

Túlcsorduló fölösleg lenne s bőség,
és többre nem lehetne már reménye,
túlcsorduló fölösleg lenne s bőség,
és úgy érezné, nincs még vesztesége,
túlcsorduló fölösleg lenne s bőség,
kinek mértéktelenné nőtt igénye,
s bámulna csak, mint képes ezt a benti
roppant, ingó teltséget elviselni.