Hangsúlyozottan abszolút kívülállóként, és évek távlatából csak hézagos tárgybeli emlékeimre támaszkodva - a Vedres-topicban előkerült zenész-jogdíj kapcsán - pendítettem meg, hogy nem nagyon hiszek a zenészek által kreált - jogdíj-elosztást támogató - zenei taxonómiák helyességében, illetve hogy ez az út több lenne, mint kényszerűen erőltetett kompromisszum. /Most csak és kizárólag _jogdíj_ aspektusról beszélve, és megengedve illetve nem tárgyalva annak helyességét, hogy minden adathordozó után illeti pénz a szerzői jogvédőt illetve ezáltal a szerzőket. Ebben persze benne van implicite az a jó hír, hogy a _jogdíj_ a szerzői juttatás egy _része_ csak (legyen ez rész bármennyire tekintélyes is): mondhatni felelőtlenül lehet ötletelni a témában ;)/

Amiért nem hiszek a jogdíjakat determináló zenészi taxonómiákban, mert ->
- Sose jutna nyugvó pontra a kérdés, perspektivikusan se (szerintem)
- Költséges és felesleges iszapbírkózás sejthető a háttérben, pár "megmondó ember" révén.
- A simlisségek belterjes melegágya az egzaktság legteljesebb hiánya miatt.
- A klikkesedést és lobbizást támogatja a módszertani konszenzussal szemben.
- Ki kell mondjam azt a rettenetes és fájó két állítást, hogy ->
* hallgatópárti (és nem zenészpárti vagyok)
* a Parasztkantáta, _jogdíj_ szempontból "értékesebb" mint a legszebb bachi egyházi kantáta (vagy épp a h-moll mise), mert az utóbbi alkalomhoz kötötten csendült fel, ha és egyáltalán, az előbbit meg sokkal többen, sokkal többször még fütyülték is (annyira ismert volt).

Egy h-moll misének motivációját nem a _jogdíj_ keretében kellene keresni. Sőt továbbmegyek, nem feltétlen a zenészek és nem a hallgatóság körében, noha a kérdésre való hatásuk nyílván nem elhanyagolható. De talán annak kijelentése sem egy hatalmas blaszfémia, hogy manapság sokkal kisebb az esélye egy íróasztalfiókba került h-moll misének, legyen bármennyire is nehéz a szerzőnek a közönségéhez eljutnia.

Avval is szembe kell nézni, hogy "ipari" méretekben kerülnek elő jó zenék, ami előhívhatja annak igényét, hogy a szerző "elszámolási" felelőssége (lelkiismeretével, rajongóival stb.) és a kötelező társadalmi felelősség (minél korrektebb jogdíj elszámolás) különüljék el (az utóbbi esetbe beleértve az emberi gyarlóság minél precizebb eliminálásának igényét). Ebből következhet implicite az az állítás, hogy minél több emberen (sokkal kisebb mértékben) múlik a jogdíj-eloszlási döntés, elvben annál jobb rendszer kristályosítható ki, megfordítva (és történelmi tapasztalat alapján): igazán nagy kár csinálásához pár ember is elég tud lenni: lásd "Sanzon-bizottság".

Első - és a létező "legliberálisabb" - nekifutás tehát úgy néz ki számomra, hogy a jogdíj legyen játszási szám- és játszási-idő arányos (auditált hallgatósággal összevetve), kombinálva az eladott albumok bevételi összegével és játékidejével esetleg belekombinálva a kapcsolódó koncertezést is valamiképp. Nekem bármilyen morbidul hangozzék is mindez nem feltétlen antipatikus (a jogdíj egyenes arányossága a mondjuk most így "forgalommal"):
- Nincs vitatható értékkategória/taxonómia, főleg nem belterjesen a zenészek által generálva.
- Egyszerűbb és olcsóbb adminisztráció
- Ez sem örömteli, de számomra - legalábbis perpillanat - elképzelhető konszenzust eredményezhet a távoli jövőben, mert egyformán védheti illetve sértheti a résztvevők mindegyikének érdekeit
- Nem a zenészeken, hanem a hallgató közönségen múlik a "értékítélet".
- Igaz, hogy csak közvetetten és igaz, hogy rossz irányba is, de befolyásolható a rendszer: például vesz egy mecénás egy rádióadót és azon mecénási szempontok szerinti zenét sugároz az éterbe. De a hallgatói tudatosságot vagy annak hiányát sem szabad kizárni.
- De a legszebb az egészben (számomra), hogy a rendszerben van "játéklehetőség", még pedig a zenészek és hallgatók (előre lefektetendő játékszabályok szerinti) _súlyozási_ lehetőségének esetleges belekombinálásával, a minél korrektebb (zseni-)_kiválasztást_ támogatandó.