RONNIE-ÜGYBEN még egy hozzászólás: Elég döbbenetes dolgokat olvastam Ronnie-ról, hogy pl. fiatal korában öngyilkos akart lenni, stb. Ezt ő maga mesélte el, egy lelki betegségekkel (depresszióval, stb.) kapcsolatos, angol nyelvű honlapon, még februárban, amikor infókat kerestem az életéről. Bevallom, akkor meg is lepődtem rajta. De akkor azt olvastam, ma már könnyebben boldogul, mert egyrészt a snooker segít neki, másrészt rengeteget köszönhet a barátnőjének, aki nemcsak szerelme, hanem legjobb barátot is jelent egyben számára.

Egyébként, őszintén, de tényleg, teljesen őszintén (előttetek vállalom, mert úgy látom, itt a fórumon nincs olyan ember, aki ne tudna kulturált lenni, vagy normálisan megfogalmazni / megérteni dolgokat, elfogadni a másikat), be kell vallanom, én már csak tudom, mit jelent depressziósnak lenni, mert én magam is szenvedek ebben, igaz, szerencsére nem súlyos a dolog. Gyógyszert azt szedek rá, de tényleg nem súlyos, meg nem kell semmi olyanra gondolni. Mindenesetre, tapasztalatból tudom, hogy annak, aki ezt a hozzászólást írta: „Egy depressziósnak is hiába magyarázod észérvekkel, hogy nem kell félnie, illetve ezt vagy azt tennie, a logikus magyarázatod mit sem ér, mert ezek a lelki bajok így nem oldhatók meg.”, teljes mértékig igaza van. Ezt nem lehet szavakkal szabályozni, ez sajnos tényleg nem olyan egyszerű. Nekem is mondtak már ezt vagy azt, hogy így próbáljak meg felfogni dolgokat, úgy próbáljak meg felfogni dolgokat; ne aggódjak; vegyem könnyebben az életet, stb. De ez nem ilyen egyszerű, ezt nem lehet így. (Legtöbbször ilyenkor az ember persze csak jót akar, próbál segíteni tanácsokkal, de ebben az esetben képtelenség.)  Ha valaki depressziós, akkor azok a problémák, gondolatok benne vannak, és a mindennapokban hátráltatják az embert, egyrészt olyan, mintha stresszből állna minden lépés, vagy nálam például olyan is ez az egész, hogy bizonyos időközönként jön elő. Egyszer teljesen jól vagyok, máskor meg hirtelen (úgy, hogy nincs kiváltó esemény, ok) totálisan mélyponton vagyok úgy, hogy teljes mértékben elmegy az életkedvem és akkor senki és semmi nem tud segíteni, napokba kerül, mire felállok nagy nehezen. Legutóbb most, hét elején volt ilyen (olyan hétfő, kedd, kb.). Én pszichológushoz járok, 1-2 hetente pl., és ez segít is valamilyen szinten.

Szóval, én Ronnie-t megértem, teljes mértékben, ha a betegségéről van szó.

(S lehet, hogy időnként több snooker iránti alázat kellene Ronnie-nak, de nem mindig. Mert neki megvan a komoly hozzáállása, akarata és amikor teljesen ott tud lenni és akar játszani, akkor rendkívüli módon megy is neki. Szerintem inkább az a baj (de ez viszont tényleg probléma vele), hogy amikor látja, hogy nem neki áll a zászló, olyan, mintha már elmenne a kedve a snookertől. S ez nem 100 %, hogy összefügg a betegségével, egyszerűen csak nincs türelme. Emlékezzetek rá, amikor faképnél hagyta Hendry-t egy hiba után, kezet fogott vele és a bíróval, és csapot-papot otthagyva kivonult a teremből (ekkor büntették meg 20 ezer angol fontra őt).

Igaz, hogy nem vagyunk egyformák, de ilyenkor én nem feladnám, hanem éppen ellenkezőleg: még jobban odakoncentrálnék, hisz láttam már nagy fordításokat, (lásd: 2007-es VB elődöntő: Mark Selby vs. Shaun Murphy; vagy 2007-es Shanghai Open, döntő: Ryan Day vs. Dominic Dale – Dominic Dale zsinórban 7-8 frame-et nyert -.)