Első frame: Marco Fu összegyűjtött 78 pontot, ám Ronnie odaállt, melegíteni. Ez annyiból jó taktika, hogy egyrészt kizökkentheti az ellenfelet, másrészt bemelegedhet a játékba, érezheti a tempót. Hiába kellett neki 9 snooker, löködött azért, hogy kicsit belejöjjön. Végül is, Fu behúzta az első frame-et. A másodikban breakelt a kétszeres világbajnok, de nem volt elég az ő 85-öse, volt egy pár Foul and a Miss, s hirtelen 1-1 lett, Ronnie O’Sullivan kiegyenlített. A következőben (3. frame) egy 110-est láthattunk, Marco Fu villantott egyet, ezen kívül semmi nem történt ebben a frame-ben. 2-1 neki. 3-1 –nél viszont már éreztem: Ronnie-nak csinálnia kellene valamit, mert én nem ezt szeretném látni. Neki szurkolok, végig az ő oldaláról írogatom le a történéseket, s szeretnék végre egy győzelmet látni tőle. (18 pontot gyűjtött csak a 4. frame-ben, ellenfele 84-et). S hogy hogy is lett 3-2? Ronnie 127-esével, ami végig maradt a döntő legnagyobb breakje. 3-3 –nál a kétszeres világbajnok felvette a „Ronnie-stílust”, és elkezdett igazán snookerezni. S ez folytatódott tovább, 3-4 –re átvette a vezetést, az én, és a többi Ronnie-t biztató snooker-kedvelő nagy örömére. A frameátlag 16 perc 20 másodperc volt.

Jött a kb. másfél órás „snookercsend”, majd 21 órakor kezdetét vette a döntő második és egyben utolsó szakasza. Az első frame egy győzelemmel indult a „Rocket” számára. 5-3 –as Ronnie-vezetésnél valahogy az a gondolat járt a fejemben: ha Ronnie elindul, be merem írni neki az adott frame-et, mert olyan szinten megbízok a játékában, a break-építésében. Hiszen ő Ronnie O’Sullivan…

Mielőtt 5-4 –re feljött volna Fu, is ezt gondoltam. Igaz, nem is azért jött fel Fu, mert Ronnie break-építésben hibázott. Csupán állás maradt Fu-nak, és Ronnie már nem tudott snookert adni a végén. Ronnie viszont azért, hogy bemelegíthessen, és érezhesse az asztal tempóját, odaállt. Végül is, 0-99 arányban lett vége itt, Fu javára.

5 – 5 lett, s ez volt az a rész, ahol meg sem tapsolták Fu-t a frame ball belökése után. Talán, mert elintézte a hazai Higgins-t? Vagy a lelátón szinte mindenki Ronnie-drukker? A 63. 100-as break nem született meg még, és elolvadt a két frame-es Ronnie-előny. Ám a következő frame-ben pedig lökött egy 117-es break-et Marco Fu, ez a 63. 100 –as break, és egyúttal a fordítás is (5-6). Ronnie-nak egy zsinórban nyert négy frame jól jönne. Mintha egy kicsit elvesztette volna önmagát, úgy tűnik nekem. Közben a 2006./2007-es szezon világbajnoki döntőjére gondoltam, ha nem is úgy sikerült, ahogy szerettem volna, mégis, milyen szép is volt... Amikor Mark elődöntőt nyert Murphy ellen, és én egy szál pántos topban, mit sem törődve, hogy hideg van, hogy nyitva van az ablak, végigszurkoltam – semmi másra sem figyelve – az elődöntőt… Emlékszem, hogy a döntő éjszakáján hajnali 4 körül kerültem ágyba, s akkor már még betegebb voltam. Soha nem felejtem el azokat a napokat… (A betegségem ellenére, illetve Mark Selby veresége ellenére, talán életem egyik legnagyobb pillanata volt a 2006./2007-es VB.) Kéne tartanom egy ilyen nosztalgia-estét, visszamennék az időben. Megnézném a döntőről készített összeállítást, elolvasnám amit írtam a naplómba az elődöntő és a döntő éjszakáján. Egyszer megteszem. A Gerard Greene – Marco Fu szombati Grand Prix-elődöntő alatt éreztem magam úgy tipikusan, mintha újra átélném a VB-döntőt (persze, nem a játék színvonala miatt, hanem mert az a meccs is elhúzódott, ha nem is hajnali négyig, de a vártnál sokkal de sokkal tovább tartott), s mintha ez az érzés átsugárzott volna a ma estére is, bennem él ugyanúgy.

A meccs szünetében visszatekintés volt – nagy örömömre – a 2 évvel ezelőtti Irish Masters döntőjének utolsó frame-jét láthattuk, ahol is Ronnie O’Sullivan győzedelmeskedett a „wales-i sárkány”, Matthew Stevens felett. Azt hiszem, ez volt a 10. pontszerző verseny, amit megnyert. 31 hónappal ezelőtt történt. Aztán a második verseny, amiről szó volt, az a 2006. augusztus 20-i Northern Ireland Trophy fináléja volt (pontosabban ebből egy frame): itt verte meg Ding Junhui Ronnie-t. S nem véletlen, hogy ezt vették elő: november 4-én ugyanis Northern Ireland Trophy.

Közben, ahogy megnéztem, láttam: Fu-nak már csak 2 frame kell ahhoz, hogy 9 év után megnyerje élete második pontszerző versenyét. Különben a snookerben a 9-es nagy mágia: John Higgins 9 év után lett másodszor világbajnok. Izgalmamban a lapra, ami nálam volt, hirtelen ezt produkáltam: Ronnie! Ronnie! Ronnie! Ronnie!; „The Rocket must win the competition!!!!”

Eljött a 13. frame. Közben felbukkant az eredményjelzőnél egy statisztika: Ronnie 45 %-os a hosszú belökéseket tekintve. Ronnie egy egyes break után ismét próbálkozott közben, és sikerült végre behúznia ezt a frame-et. Csodálkoztam, mert a 13 egy szerencsétlen szám, és bár nem vagyok babonás, de mindig féltem ettől a számtól. Most azért szerencsét hozott, szerencsétlenség helyett.

Aztán a 14. frame alatt éreztem először a döntő folyamán, hogy fel kellene ébrednem, mert kissé már mintha megszédített volna ez a sok elvesztett frame. 53-0 volt Ronnie-nak. Neki mentálisan volt egy olyan előnye, hogy Fu egyrészt nem főtáblás, másrészt lehetősége nyílt, hogy 9-10 év után újra pontszerzőt nyerjen, és ez Fu-nak hátrány abból a szempontból, hogy rajt van egyfajta nyomás, egyfajta plusz idegesség. Ronnie 58-1 –es pillanatnyi állásánál még úgy tűnt, hogy nincs lefutva ez a frame. Benne volt az állásban a 8-6 –os Fu-vezetés és a 7-7 –es döntetlen is egyaránt. Mint Ronnie-drukker, természetesen a 7-7 –et támogattam. Tudtam, vízválasztó ez a frame. Itt azért már aggódtam én is, és féltettem Ronnie-t, mert láttam, hogy nem megy neki a játék. Ahogy ezt írtam a lapomra, 51 pont volt még az asztalon, mikor Fu egy nagyon kritikus lökés előtt állt. A piros egészen a falon volt, szinte rá-rátapadt, a fehér pedig majdnem középen. Kis ideig filozofált, mi legyen most: merjen-e támadni, vagy lökjön egy safetyt? S Fu mert támadni, ez hozta meg 8-6 –os előnyét, s Ronnie-nak 4, míg Fu-nak már csak 1 kellett a győzelemhez. Sajnos nem azt a Ronnie O’Sullivan-t láttam ott állni, akit vártam, akit mindannyian, akik ismerik és szeretik a snookert, és nagyon benne vannak a snookeréletben, vártak, hogy majd odaáll, és megnyeri a Grand Prix-t, hanem ez a Ronnie O’Sullivan most a másik oldalát mutatta meg nekünk – azt, amikor nem tud teljesen ott lenni fejben, amikor olyan, mintha szétesett volna, és nem tud koncentrálni -. A 15. frame-nél már tudtam: elment a meccs. Fel is álltam, nem is figyeltem oda rendesen már. Végül sajnos hivatalosan is úgy lett: elveszítette Ronnie O’Sullivan 6-9 –re Marco Fu ellen a Grand Prix döntőjét. A díjátadásról annyit, hogy Sir Rodney Walker adta át a díjakat, s Steve Davis volt az alkalmi kommentátor, ő tette fel az ilyenkor szokásos kérdéseket a játékosokhoz. Még megvártam, mit mond Ronnie, megvártam, míg átadják neki az emléklapot, majd amint gyorsan elhagyta a termet, úgy sietősen kikapcsoltam a TV-t, s előretekintettem egy pillanatra: két hét múlva Northern Ireland Trophy.

Összességében: Neil Robertsontól, Mark Selbytől, és Stephen Hendrytől vártam valami szépet, ám kiesett mindenki, akit szerettem volna ott látni az első helyeken, s már csak Ronnie maradt. Reméltem, hogy megcsinálja, s a Shaun Murphy elleni győzelem után szinte biztos voltam benne. Kár érte…

Itt alkalmi Ronnie-drukker voltam, CSAK ALKALMI.