Vékás Sándor

Teavendég
 
 
 
Magamat gyenge koffein diétára fogtam,
 
szürcsölve az élvezet levét,
 
lefekvéstől hajnalig futotta
 
hogy átkozzam a tea levelét.
 
Kényes, lenge íze nem apadt a számban
 
sehogy sem fogyott fenn a Hold,
 
álmokkal vesződve forogtam az ágyban
 
aludni testem gyáva volt.
 
Felkeltem hát, s az ablak elé léptem,
 
átbámultam a köd lába közt,
 
lenn a villogó karácsonyfafényben
 
egy barna koldus őrködött.
 
Az ablakok közötti kósza éjszakába
 
úgy simult bele az alak,
 
mint akit egyetlen tömb puha fenyőfából
 
faragtak ki egyazon éj alatt.
 
Lassan mozdult, ám egy mozdulatra
 
kezéből vékony gőz válaszolt,
 
s ekkor láttam tán egy pillanatra,
 
hogy kezében egy öblös bögre volt.
 
A forró teába bele, bele nézett,
 
néha bele szürcsölt néhány óvatost,
 
meztelen kezével ölelve a szépet,
 
a meleget adó bódor illatost.
 
 
 
Én meg fenn álltam a légben,
 
lélegzetem magába visszafolyt,
 
s néztem, mint a roppant éjszaka kezében
 
olvadni kezdett
 
a Hold.