Ágh István

Hátulsó világban

Hátulsó világban, örök szürkületben
szeretek maradni, megülnék sokáig
csöndemben, mint boros palack belsejében,
lapos nyugalommal, mit a sikértányér
elém csusztat, tálal kinálva és mégsem
eröltetve, épp a körforgásból félre,
vagy kiesve végképp, mint az aranymázas
teásdoboz gyarmatárú tündérképe
 
gázláng-őszirózsás, valami adventi
rorátés magányban, oly várakozásban
állapodok, míg a szegfűbors erővé
őrlődik, míg erodál a majoránna
kába aromává, édes emlékezet
metaforái a Franck kávé, a Váncza
vanilia, nincs más halkszavúbb költészet,
mint az eperlekvár melankóliája
 
a rézmozsárkorú vekker mindig késik,
elfér annyi perc a valótlan időben,
amennyi az égi vendégnek elég lesz
fogyóeszközeink közül eltünőben,
hisz annyi a tányér, üres üvegekkel
cirádás kredencünk, mint egy Bacchus oltár,
s mintha lakomának harmadnapja lenne,
pedig csak az évek folytak el fölöttem