1956-ban voltak, akik lőttek a pártházra és voltak, akik lőttek a pártházból.

Aztán voltak, akik lőttek a rádió épületéből és voltak, akik, viszonozták a tüzet, és voltak, akikre a Kossuth téren lőttek, és nem lőttek vissza rájuk a Kossuth térről.

Ez nagyjából három csoportot ír körül: a gyilkosokat, a parancsra cselekvőket és a forradalmárokat. A pinát és a faszt mindegyik csoport tagjai ismerik, következésképp mindegyik csoport utódjai itt vannak közöttünk azzal a kisebb nagyobb metamorfózissal, hogy a gyilkosok utódjai ma is azt hiszik, hogy ők a győzetesek, a parancsra cselekvők utódjai meg azt hihetik, hogy felmentette őket a történelem, mert senki nem firtatja szerepüket, a forradalmárok utódjai pedig kénytelenek futni igazuk után, mert a gyilkosok és a parancsra cselekvőknek ellenérdekeltek igazságuk bizonyításában, ez pedig elkeseredettséget szül, növeli az igazságtalanság érzetét, miközben igazsághitük lassan olyanfokra érkezik, mint amit apáik érezhettek 1956-ban.