Gergely Ágnes

Özönvíz

Ne sírj.
Ahogy mennek az évek, egyre beljebb
furakszik a sírás.
Mélyebb a kút,
kötöttebb a perem.
Az arcod körém-keményedett,
mint a pergamen,
áttetsző rajzolataidból történetek
viharzanak elő, színhellyel, beporzott
faluval, műkedvelő ebekkel,
futballal, érthetetlen férfi-örömökkel,
ne sírj, próbállak végiglátni az uton,
én mindennek a negatívját tudom,
nekem pokol, ami neked édeni,
és fáj, amit magamba kell építeni,
mert nőnek lenni szörnyű homorúság –
te csak segítesz vájni az időnek.
 
Menekülnék a jövőbe előled –
mi az, hogy jövő? józanon láttad-e?
milyen dimenzió, hol az
innenső látószöge?
Lehet-e odarugaszkodni, hogyha van,
idébbjön-e, ha vakolom magam?
 
Ne sírj. Ha semmi sincs, akkor se sírj.
Áttetsző tested, sárga rajzolat,
omló kutakon szép kútfigura,
bennem van, mint a kép a bábsütőben –
a bekerített élet negatívja.
 
Egyszer valaki szomjas előhívja
a tengerparton, szitáló esőben,
labdaszínű ernyők alatt:
az egész tenger körülötte szárnyal
s ő nézi a vizet,
másodmagával.