PETERDI ISTVÁN

VASUTON

Mért vetsz meg, mondd, mikor magasra mennék
S nagyon szép vágyak dolgoznak bennem
S mikor értékes eszményeim vannak
S mikor nagyon sok előitéletet
Legyőztem és évek során
Bizonyos finomsággal itélek és a dolgok
Ugy nőnek már agyamban, hogy kis képpé sorakoznak
S kivetődve, filigrán remekké válnak?

Mért vetsz meg, mondd, hiszen ha két szóm ejlik,
Bizonyos mélységből jön, melyet nagyon sokáig fúrtak;
És művelt dolgokon keresztül jő fel
S úgy tette izessé mindenféle érték
Mint a hegyi vizet, mely a föld finom anyagait oldta
Az út, a melyet megtett?

Nézd, ha azt mondom is: milyen szép a vidék,
Akkor gondold: én kétszáz képet láttam,
Akkor gondold: én kis pataknál sokszor nagyon megilletődni tudtam,
Akkor gondold: én nekem vonalak okoztak szörnyü kínt már
S nekem már torzul jelenik meg a vidék
És én már többet látok, mint felhőt és szürke földet
És hogy nekem már minden symbolum és megtisztellek
Ha bizalmasan mondom: szép a vidék
Mert sokkal is ezt mondanám, s nem is lehet
Mást mondani, mélyebbet, igazabbat.

Nézd és különben megvető mosolyon,
Nézd és közönyön, érdektelen arcon
Keresztül látok: neked is vidéked van csak;
Hogy a te ajkaidról se vasvázú hidak folynak
Vagy bányák, vasúti művek se lesznek, mik előtt
Meggörnyedve áll meg az ember és fél és ujjonghat egyben
Neked is húsz év más oldalról ötvözte érzékennyé bensőd,
Húsz év teremtett kis képzeteket, melyek gyorsan ringatnak nagy álmodásra
Neked is bőröd alatt és izmaid alatt
Finomra idomított vékonypénzű valami munkál;
Csak: üres órádra látó szemed nincsen;
Csak: oktalanul gőgöd engeded nőni.
Csak: magad csalására erre a mosolyalapra állsz
S mosolyogsz le -
Te gyönge, te boldog, te ellenségem, te kevéslátó
Te csodatükör mely mutatsz magamnak
S mely előtt lecsukom a szemem.