GÁNGOLY ATTILA

Az utca két vége

    Reggeledett.
    A járókelõ, hóna alatt a Szentek élete vaskos kötetével, mint a szélvész, fordult be az utcába, s ruganyos léptekkel haladt elõre a szépen lesöpört kõkockákon. Magas termetû, horgas orrú, kórosan sovány férfi volt, az inak, izmok és idegek érzékeny birtokosa, kezdõdõ szívbetegséggel a mellkasában.
    - Jó reggelt, Herr Zimmermann - köszöntötte egy friss hang.
    A járókelõ megbiccentette csontos arcát a rikkancs felé, de csak hangyányit, s loholt tovább, görcsösen szorítva gyönge melléhez a Szentek életé-t. Az utcán mindeközben folyammá nõtt az emberár. Idõnként egy-egy fiáker csattogott végig a macskaköveken, a lovak patája, mesebeli tûzszerszám, szerteszét hányta a kigyúló szikraesõt.
    Borongós, didergetõ délelõtt volt. A járókelõ nyugtalanul fürkészett ide-oda, csupa aggály villódzással, s korántsem volt bizonyos benne, hogy fölleli az antikváriumot, amit keres.
    Ekkor különös dolog történt.
    Arcok úsztak el elõtte, szőke hajcsomók és kék tekintetek, majd fekete szakállak következtek, szúrós szempárok akadtak belé, megkarcolták, mint a faág, s föl-fölbukkant néhány ázsiai ábrázat is. Telt-múlt az idõ, dél lett, gyilkos hõség, az égen lobogva izzott a nap kanóca. A járókelõ kábán sodródott az utca forgatagában, arra tért, amerre taszították, akaratereje már csak kusza emlék volt. Öltönye verítékben ázó testére tapadt, cserepes szája, akár a fuldoklóé, vadul kapkodott levegõért.
    Senki sem segített rajta.
    Végül délutánba hajlott a nap, a forróság engedett szorításából, s a tömegben mind több lett a mongolos arcél. Az utca két oldalán magasodó épületek is megváltoztak, habár nem lehetett sejteni, mikor és hol kezdõdött e finom átalakulás. A tizedik pagodánál a járókelõ már a csodálkozás képességét is elveszítette, ennélfogva nem számolt tovább.
    Mintha egy másik életet élne... rég kiesett a fejébõl, voltaképp miért jött ide, miért bolyong ezen a lidérces utcán, sárban és piszokban, a kirekesztettség keresztjével. Azután mégis - fokról fokra, lépésrõl lépésre - összeszedte magát, a nyugalom hûvös ereje, mint gyógyító vér, öntötte el tagjait.
    Már látta az utca végét.
    - Jó estét, tiszteletre méltó Liu Cse - köszönt rá a következõ szempillantásban egy vidám cérnahang.
    A járókelõ - alacsony, kövérkés, egészségtõl duzzadó ember, aki nem rohant immár, hanem ráérõsen rakosgatta lábait, hóna alatt Konfuciusz könyvével - természetes kínai elõkelõséggel hajtotta meg felsõtestét a legyezõárus elõtt.
    Épp esteledett.