.

Még a legelvakultabb IE kutatók ( Gimbutas) is elismerik, hogy az IE európai megjelenése előtt létezett itt már egy NEM IE alapú kultúra nem IE alapú nyelvvel és sumert megelőző adott szinten álló írásbeliséggel..


"....1.2. A kurgán-elmélet (M. Gimbutas)


Az őshazát Dél-Oroszország és Kelet-Ukrajna sztyeppéire helyező elképzelések közül kissé részletesebben kell szólni M. Gimbutas híres-hírhedt ún. kurgán-elméletéről. Nemcsak azért, mert az 1980-as évek elejéig főként a nem szakmai közvéleményben szinte általánosan elfogadottá vált, amit jelez, hogy a régészet álláspontjaként bekerült az Encyclopedia Britannicába és a Larousse-ba is; nem is csak azért, mert szerzőjét C. Renfrew (1995:186.) először 1973-ban megjelent, felforgató hatású könyvében „a kelet-európai őstörténet vezető amerikai szakértőjének” nevezi,[68] hanem mindenekelőtt azért, mert a litván-amerikai régész 1963-ban megjelent The Balts című könyve volt – és mindmáig maradt – az egyetlen olyan munka, amely a baltiakat bekapcsolta Európa őstörténetébe, és így a nem baltista őstörténészek számára hivatkozási alapul szolgálhatott.[69]


A kurgán-elméletet M. Gimbutas több művében (1966, 1966a, 1970, 1971, 1985, 1985b, 1987), fokozatosan, más-más oldalait részletezve fejtette ki, s amikor néhány könyvében (1974, 1989, s az ezeket betetőző utolsó:1991) valamiféle – egyébként tiszteletre méltó – pacifista-feminista fallacy alapján írta át az európai őstörténetet, akkor is a kurgán-elméletről szólt a mese, csupán mintegy az érem másik, nem indoeurópai oldalát helyezve előtérbe.[70]


E teóriában az indoeurópaiak, akiknek ősei M. Gimbutas szerint i. e. 25000-ig nyomozhatók vissza, az i. e. VII–VI. évezred táján alakították ki a kurgán-(halomsíros) kultúrát a Volga mellékén, a Kaszpi-tengertől északra, majd az V. évezred közepe táján a Fekete-tengertől nyugatra is (1987:XIX.). Itt, a Don alsó folyása és az Urál-hegység közötti területen szelídítették meg 5500–5000 körül a lovat, s a ló közlekedési és harci eszközként való alkalmazása révén a patriarchális társadalomban élő harcias pásztorok kb. 2000–2500 év alatt négy, más változat szerint három hullámban árasztották el Európát, ahogy ő nevezi: Ó-Európát,[71] ahol i. e. 7500 és 3500 között mindenhol (tehát Észak-Európában, a Kelet-Baltikumban is!) valamiféle aranykor volt: békés, földműveléssel foglalkozó, anyajogú és minden tekintetben nőközpontú társadalomban élő nem indoeurópai törzsek laktak, amelyeket női törzsfők (pap-királynők) irányítottak, és az emberek a (Föld)Anyaistennőt imádták. A hódítók elérték a Földközi-tenger mellékét, az Égeikumot és a Közel-Keletet is. Négy hullámuk az ott talált helyi szubsztrátummal keveredve a kurgán-kultúra négy változatát hozta létre: a 4500–4000 közötti Kurgán I-et, a 4000–3500 közötti Kurgán II-t, 3000 és 2500 között a Kurgán III-at és 2500-tól 1500-ig a Kurgán IV-et (1985b:196–200.). M. Gimbutas utolsó könyvében (1991) három hullámról beszél: az indoeurópaiak 4300-tól 3500-ig a virágzó Várna-, Karanovo-, Vin?a-, Petre?ti-, Lengyel-, Tisza- és Danilo–Hvar-kultúrákat semmisítették meg, majd a 3500-tól 3000-ig tartó második hullámban a Cucu?eni-kultúrát. Közép-Európát végérvényesen indoeuropeizálva itt lett az indoeurópaiak második őshazája, amire a Baden–Ezero- és a gömbös hasú amforák kultúrái, ezek a vegyes, ó-európai és kurgán elemeket egyaránt tartalmazó kultúrák utalnak. Innen, Közép-Európából vetette szét őket saját maguk (?) harmadik hulláma (3000–2500) északkeletre, északnyugatra és délnyugatra. Ebből fakadna a vízinév-hálózat – láttuk: megcáfolt – egységes indoeurópai jellege. A harmadik hullámot (a gömbös hasú amforák népének utódjaként) a zsinórdíszes kerámia népe képviselte. Ők, akik között ott voltak a baltiak ősei is, indoeuropeizálták Európa északnyugati részét, valamint Közép-Oroszországot. (A balti törzsek ősei először az Odera és a Visztula között helyezkedtek el, s innen nyomultak a Balti-tenger és a Felső-Volga közé eső területre.) Északon meghódították Pomorzét, Lengyelország északkeleti részét, a Mazúri-tavak vidékét, végül Sembiát és a Kurs-turzást. Az eredmény, az ún. Haffküsten- (Tengermelléki-) kultúra nem más, mint az ott talált, nem indoeurópai Narva-kultúrának, valamint a gömbös hasú amforák és a korai zsinórdíszeskerámia-kultúráknak a hibridje. A zsinórdíszes kerámia népe keletre húzódva 2500–2000 körül elérte a Felső-Volgát (aminek a Fatjanovo-kultúra a bizonyítéka), a Felső-Dnyepert (amit a zsinórdíszeskerámia-kultúra Dnyeper-változata tanúsít) és a Pripjatyot, valamint a Felső-Dnyesztert (ennek eredménye a zsinórdíszeskerámia-kultúra volhíniai változata) (1985a:251. és köv.).[72] A Jugoszlávia északnyugati részén talált Vu?edol-kultúra népe a Földközi-tenger partján eljutott Görögország északnyugati részéig, a tölcséres szájú edények kultúrája pedig 2500 és 2200 között Kelet-Közép-Európából egészen az Ibériai-félszigetig és a brit szigetekig.


Az ó-európai kultúra 4300–4000 körül a Duna-medencében felbomlott. Tovább élt azonban az Égeikumban és a Földközi-tenger mellékén, különösen a szigeteken: Krétán, Máltán, Szardínián, egészen az i. e. 1500-ig (1987:XX–XXI.). Ennek két fő bizonyítéka a nőket ábrázoló kis szobrok, amelyek az anyaistennő kultuszát szolgálták volna, és az ó-európai írás, amely már a VI. évezredben kialakult, s mint ilyen régebbi, mint a mezopotámiai sumer vagy a Harappa-civilizáció ind írása, s több ezer évvel előzi meg a krétai hieroglifákat és a ciprusi-mükénéi írást. Nyelvét azért nem tudjuk egyelőre megfejteni, mert nem indoeurópai volt. A „szent írást” (sacred script) nem a köznapi életben vagy az államigazgatásban, hanem kizárólag az Istennő kultuszában használták. Erre legékesebb bizonyítékul a Vin?a-kultúra egyik lelőhelyén, Tartariában talált három agyagtáblába bemélyített jelek szolgálnak, amelyek azért hasonlítanak a 2000 évvel későbbi kora bronzkori égeikumi, mükénéi és ciprusi írásokra, mert az utóbbiak ennyivel élték túl háborítatlanul az indoeurópaiak pusztítását (1991:308. és köv.).


A kurgán-elméletnek egyrészt az agyonhallgatása, másrészt az ízekre szedése folyamatban van.


Szerencsétlen mindjárt maga az elnevezés, amely eddig más néven számon tartott különféle régészeti kultúrákat vesz egy kalap alá (az említett jó néhányon kívül a harcibaltás, a szalagdíszes kerámia-, a harang alakú edények, az urnamezős, az orosz Szrednyij Sztog-, Majkop- és Jamna-kultúrákat), s így azt a benyomást kelti, hogy egyrészt Európa és Elő-Ázsia minden indoeurópai etnikummal összefüggő régészeti kultúráját ebből lehetne levezetni, másrészt hogy „minden halomsíros temetkezés ennek a keretébe tartozna” (Harmatta 1977:167–8.).[73]..."