Halottnéző (Guevara holtteste közszemlére)

Nézzétek, milyen türelmesen fekszik, nézzétek, milyen gyerekes az arca, nem sóhajt, nem lélegzik, cigarettáztok fölötte, nem köhög - meghalt, de halála után is, nézzétek: elöltözött, fölvette zubbonyát, kifésülte szakállából a vért, mert ő a halottak jogával is visszaél. Őrült, akit majd megszerettek, őrült, akit majd megszeretünk, őrült, akit sosem fél föltámadni, őrült, mint nyakából vérző állat, mint sarokba szorított istenek.



Csoóri Sándor: CHE GUEVARA BÚCSÚZTATÓJA

Szerethettek volna a nők,
szerethetett volna a tenger,
te mindenütt otthonos és otthontalan,
lehettél volna Brazília selyemfiúja
lokálok helytartója,
éjszakákkal karambolozó költő –
mert a vakság hamujában
gyönyörű lábak járnak mindig,
mert a tenger lányai igazi férfiakra várnak.

S boldog, ki el tudtad árulni az édent,
lettél a század partizánja,
emberi lábnyom a járhatatlan őserdőben,
szakállas forradalmár,
géppisztolyos szépfiú,
Santa Clara városát mosolyoddal is meghódító.

Én láttalak és irigyeltelek:
vonult előtted a nyár, mint a tankhadosztály.
Vászon katonazubbonyodban
a szabadság verítékezett
s a jövő izzadság-szaga csapott
orromba akkor,
erősebb volt, mint a narancskerteké.

Havanna boldog volt, mert ismert téged,
Havanna boldog volt, mert el tudtad hagyni őt is.
Bolívia erdeiben
nem a fejszék beszéltek legszebb nyelven,
nem a fűrész, nem is madarak.
A fák leadóállomásai
lélegzetvételed sugározták.

A hang, ha elhallgat, hiánya megmarad.
A test, ha megölik, hiánya testté válik:
adni kell neki kenyeret,
adni kell neki szabadságot.

Szerethettek volna a nők,
szerethetett volna a tenger,
te mindenütt otthonos és otthontalan
Véres partizánsapkádat mosatlan elviselem
s most már mindig tudom,
merre bujkálsz.