Csukás István

Hold ragyog, só ömlik kisiklott vagonból

Hold ragyog, só ömlik kisiklott vagonból;
éren át, réten át, a mélyenhűtött űrön át
sétál szívem, elege volt a fájdalomból,
nem kelleti magát, nem hord tajtékból ruhát.
 
Már éldegélnék. Hátamon az ablak szárnya,
éj-nap, éj-nap, nyílik, csukódik holtig.
A magány: a falon szívem halhatatlan árnya.
Életem elfogy, elárul, örökre elkallódik.