Csukás István

Empromtü

Álomszerű télvégi fény,
mint a vakok fehér botja,
villan, rámmutat. S könnyedén
már a könyökömet fogja
 
az őrangyal: vízitömlöc-mély
gyerekkoromból utólért,
megismerem izmos, kevély
szárnyáról, hűs sáfrány, s babér
 
illatáról; s itt van ő is,
az ördög, az óraszemű:
pucér hasa hántott kőris,
a lehellete keserű.
 
A két régi, tiszta véglet
hite újra közrekapott:
ez leüti öklével s az
fejembe nyomja a kalapot.