Csukás István
Biztató

Arccal ülök ablaknak, égnek,
a hasábnyi sugárba.
Árnyékomból jósolnak majd a vének:
ez volt az ifjúság, az árva.
Ilyen volt s ez volt – elképzelem
őket is, köhögős angyalokat,
belenéznek a számba.
 
Félretolom őket a papírról,
most nincs idő erre.
Fogam ép még, a csontmalom,
s hibátlan szívem szerelme.
Az ám, és álmomban nem jár,
sosem járt kukac: a hazugság
lágyan nyalintó nyelve.
 
Levedlem egy vállrándítással
a rossz kabátot, rongyokban lógó eget,
amit nem tudtam kikerülni, s amiért
fogat csikorgattam már eleget;
a vér, a vágy tiszta szavára
figyelek, kiülök az eszmélkedés ablakába,
s magas hangon elkezdek egy éneket.