Szeptemberi áhitat

 

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,

ne hagyj el, szeptemberi nap,

most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,

s szememből az önkívület kicsap,

emelj magadhoz. Föl-föl, még egyszer,

halál fölé, a régi romokon,

segíts nekem, szeptember, ne eressz el,

testvéri ősz, forrón-égő rokon.

...

Aztán a délután is furcsa nékem,

hogy a napot árnyékok temetik,

a zongorán, mint hajdan a vidéken,

örvénylik a Sonata pathétique,

bukdácsol a billentyűn tompa búban

az édes elmebeteg, báva Schumann,

s mert nem lehet már jobban sírnia,

száján kacag a schizophrénia.

 

Nem volt a föld még soha ily csodás,

a fák között mondhatatlan suttogás,

a fák fölött szalag, beszegve kancsal

fénnyel, lilába lángoló naranccsal,

az alkonyat csókot hajít a ködnek,

és rózsaszín hullámokon fürödnek.

Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,

miféle régen elsüllyedt mennyország?

...

A csillagok ma, mondd miért nagyobbak,

s mint a kisikált sárgaréz edények

a konyha délutánján, mért ragyognak?

Mit akar tőlem ez a titkos élet?

Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?

Ki fényesít eget és hegyeket?

Mily pantheizmus játszik egyre vélem,

hogy századok emlékét visszaélem?

 

Az Orion süvegje mért parázsló?

Miért, hogy mindent lanyha pára mos?

Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?

Miért csodálkozol, csodálatos?

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,

cél nélkül, éjen és homályon át.

Állj meg, te óra, és dőlj össze, naptár,

te rothadó gondoktól régi magtár.

Ifjúságom zászlói úszva, lassan

röpüljetek az ünnepi magasban.

 

/Kosztolányi Dezső, 1935/