Háááát, az "ilyeneknek" a kulcsszó. Mélységesen hiszek benne, de tényleg, hogy az emberek nagy százaléka nem azért ilyen, ahogy írod, mert mélyen a zsigereiben, évszázadokra visszamenően belékódolt ez a fajta igénytelenség, hanem simán csak nem tudnak megfelelően élni a 20-21. század adta lehetőségekkel és tempóval. Van nekem, csak a szorosan vett környezetemben sok olyan fiatal nő, lány, akik látva az én próbálkozásaimat, sikereimet, ha tetszik eredményeimet, szép lassan (vagy nem is olyan lassan) a következő fejlődésen mentek keresztül: először csak szívesen jártak hozzánk vacsorázni, elkérték a részletes recepteket, fel-fel hívogattak főzés közben, hogy hogyan kell ezt-azt. Aztán elkezdtek olvasni is, saját dolgokat kipróbálni. Még mindig nagyon sokat kérdeznek, együtt választunk bort egy-egy fontos vacsorán az ételekhez, rendszeresen érdeklődnek, hogy milyen új dolgokat tanultam, kísérleteztem. És látom, hogy élvezik a - ma már saját - sikereiket. Csak nem szabad soha azt gondolni, hogy az a pár ember nem számít. Nekem nagyon komoly a hitem abban, hogy ez úgy működik, mint egy nagyon jó értelemben vett pilótajáték. Az én kolléganőm, barátai köröm, a gyerekeim majd megsokszorozzák ezt az attitűdöt. Ha mindenki csak a saját családját "fertőzi" meg, már az is nagyon sok ember ám. A fiam (16 éves) a gimiből hazahozott haverjait kínálta az otthoni ennivalóval pizzarendelés helyett, pedig simán lehülyézték a többiek. Azóta nem győzök főzni rájuk mikor épp nálunk próbál a zenekar. Ezek a srácok is hazavisznek valamit, ha mást nem az igényüket valami jóra. Uff. Már megint túltengek, bocs.