Bár nem a 60 percen van a hangsúly, de azért talán mégis tudnám.
Viszont, és ezt fontosabbnak látom: nem gondolom, hogy imádni kell a főzést, bár kétségtelenül előny. Hanem felelősséggel kell gondolkozni. Az a súlyos, mikor megszületik a feloldozás, "jó-lesz-az-úgy-is". Amikor az egészségünkről, pláne kisgyerekeink egészségéről van szó, ELVILEG nagyon harcosan küzd mindenki a jó oldalon. Ha pl. egy kisgyerek súlyos betegségben szenved, azonnal megmozdul a környezet, operációra gyűjtünk, drukkolunk, stb. Ez nem baj, könyörgöm félre ne értsen bárki, csak hétköznap délután a boltban és a konyhánkban is kellene legalább annyira felelősen gondolni a saját családunkra, hogy nátriumglutamát, vagy a mi a frász helyett sárgarépa legyen a vacsora. 10-15 perccel pedig NEM lehet mérni a vacsorafőzést.
Tamásék írtak valahol a gasztronómiai Stockholm-szindrómáról. (Az emlősnek az ízlelés létfenntartó ösztöne: így tudja megkülönböztetni a táplálékot a nem tápláléktól. A fent tárgyalt „alig-táplálékkal” dezinformált gyerek/ember viszont elveszti az iránytűt: nem tudja már, mi az igazi és mi a mű. Megszokja, sőt: megszereti az értéktelent, ragaszkodni kezd hozzá, majd (!) hagyományként ápolja, s ezzel lassú, de biztos önpusztításba kezd.)
Ha a saját gyerekem nem ér nekem annyit (mondjuk napi plusz 45 percet), hogy a fizikai és mentális egészségéért felelősen osszam be az időmet és tartósítatlan, csak saját magam által feldolgozott ételt tegyek elé, akkor ott nagyobb baj van, mint gondolnánk.