Persze, a háború és a béke más dolog, csak ott a legszembetűnőbb a relativítás. Nyugodtan mondhattam volna békeidős példákat is, mint a túszejtő OTP-rabló lelövése, az anya, aki a kádba fojtotta a gyógyíthatatlan beteg lányát, valaki, aki lecsapta az őt évek óta dühítő anyósát, a tegnapelőttii (alább idézett) nő, akit őrizetbe se vettek, a móri mészárosok. Megannyi különböző eset, megitélés, az egyetlen közös motívum az emberölés.

 

Alapvetően abban nem értünk egyet, hogy az életnek keménynek kell lennie. Szerintem az élet keménységét pont tompítani, eliminálni szükséges, ez a fejlődés egyik értelme. És úgyis elég baj az élet végessége és a halál definitív volta, nem kell még magunknak mindenféle végletes és definitív dolgokat gyártani.

A büntetés meg ilyen módon nem függ ösze a bűnnel, ma, hogy nincs pl halálbüntetés, nem több érdemben a régen ezzel fenyegetett bűncselekmény, mint amikor volt ilyen. Sokkal több múlik a társadalom általános állapotán, az emberek hangulatán, a felderitettségen, stb.

 

És mégis hol az a pont, ahol azt mondod, hogy megérdemli, hogy élete végéig benn rohadjon.

Ilyen pont nincs. Ilyen elkövető lehet, de ez egyéni, és nem attól függ, hogy eredetileg pontosan mit követett el. Mint alább írtam, Rudolf Hesst is kiengedtem volna mondjuk 80 éves korában.

 

ÜdV