Hol voltunk akkor? Na látod, ez végre a lényegre tapintó kérdés: a mostani törvény nem a privatizáció folytatásáról szól. A törvény preambuluma is úgy fogalmaz, hogy Magyarországon a privatizáció befejeződött. Ez annyit tesz, hogy a piaci tulajdonokat tulajdonképpen eladta az állam. Fontos azonban megkülönböztetni a piaci (üzleti) tulajdon(rész)t a kincstári vagyontól. Ami most még megmaradt, az - ha tetszik - az ország törzsvagyona, ami már nem gazdálkodásra kell, hanem működésre, ez biztosítja az alapfeladatok ellátását. Kultúra (múzeumok, színházak), egészségügy (kórházi épületek), közlekedés (autópályafenntartó), egészséges élethez való jog (erdő, termőföld, folyók), stb. Van persze még egy kis piaci tulajdon is, ezek birtoklásáról lehet másként gondolkodni, társadalmi vita után konszenzust lehet kötni (kell-e nekünk MOL részesedés, Herendi Porcelán, Tokaj, Szerencsejáték) ... az én véleményem az, hogy az állam befolyásoló szerepe és a stabilitásra törekvő, valamint kulturális értékmegőrzési szerepe miatt jobb, ha megmarad. De nem ez most az igazán lényeges kérdés - mégha a sajtó jelentős része erről a részről is beszél.

A cégeket eladtuk. Ez sem biztos, hogy teljesen helyeselhető, de leginkább a módja miatt kifogásolható. Most az a tét, hogy a Parlament ellenőrzése nélkül pár ember dönthessen-e arról, hogy eladja a Nemzeti Színházat, a Nemzeti Földalapkezelő földjeit, az erdőket, az autópáylakezelőt ...

Igen, eddig tűrtünk. Nem mondanám, hogy csendben voltunk, sokszor felszólaltunk a történtek ellen, még tüntettünk is nem egyszer. De most olyan készül, ami tűrhetetlen. Betelt a pohár. Ezt már nem nyeljük le, mert nem nyelhetjük le. Azt elfogadom, hogy van akinek nem fontos az ügy, mert nem látja át vagy közömbös. De szerintem alig találni az országban olyan embert, akinek egyébként szándékában állna mondjuk a Szépművézeti Múzeum épületét és anyagát eladni. Márpedig a kérdés ez.